Almáskert

Előszó

Részlet a könyvből:
GYERMEKHARAG

Kicsi GYEREK voltam, valahol abban a korban, amikor az emlékezés kezdődik, úgy a négy-öt év között. Még csak akkor kezdődött az én számomra az igazi emberi világ. Amióta a bölcsőből kiszabadultam, vagyis kiszorított a kishúgom, a Bözsike (de, hogy mikor, arra már nem terjedt vissza az emlékezetem), azóta az édesanyám kötője körül forogtam. Előző nyáron ugyan már kinn játszottam az udvaron s még az utcán az ablak alatt is, még az utcánk végére, a gyepre is lecsaltak néha a nagyobb gyerekek, de ősz óta még a gádorba is alig ugorhattam ki, mindjárt beparancsolt édesanyám: - Nem mész be, te, gyalázatos, majd adok én neked mezítláb kiszaladgálni! Majd adok, csak kaholj itt nekem! Csizmám ugyanis nem volt még. Az ilyen kicsi fiúnak még nem jár, mert nem tudja se felhúzni, se levetni. Csak az olyan hatéves formáknak, akiknek már iskolába kell járni, csak azoknak csináltatnak kis csizmát, de azoknak is sok bajuk van vele. A cipő meg nagyon úri dolog volt még akkor, nem gyepsori gyereknek való. Persze, biztosan pénz se volt rá.
Az én otthonom hát ősztől tavaszig a sut volt, meg a kemencepadka, legfeljebb néha az asztalmelletti lóca. Akinek nincs háromszobás lakása, az egy szobában csinál olyan rendet, mintha három szobája volna. Gyerekek otthona a sut és a dikó, ülőhelyük a kisszék, ebédlőjük a kisasztal. Vissza