Állomásról állomásra

Előszó

Részlet a könyvből:

A Luxembourg-kert fasora, ahol Monneron Jean leselkedve várakozott, az Assas és August Comte-utcák torkolatánál, ennek a nagy, zárt területnek azon részén terült el, mely az utóbbi években a legnagyobb változáson ment keresztül. Az újonnan keletkezett épületek csoportja, mint az állami Montaigne-gimnázium, a gyarmati és gyógyszerészeti főiskolák egészen átalakították és elhétköznapiasították Parisnak ezt a festői sarkát, melyet a kertészeti főiskolának a császárság végével való megszüntetése úgy is egészen megváltoztatott. De zsúfoltsága és az építészeink odadugdosta, közönséges, új épületek ellenére ez a Brossé tervezetére visszamenő régi kert ebben a művészietlen környezetben is meg tudta őrizni olaszos báját.
Úgy tetszik, mintha Medici Máriának toscanai hazájába való vágyakozása, mely alkotásait átsugalmazta, ott lebegne a vízmedencék, terraszok és márványok körül. Párisnak e helyén még a mi telefonos, automobilos és semmire rá nem érő korunkban is találkozhatunk ábrándozó szerelmesekkel és ez az épenséggel nem modern foglalkozás itt a nagy platánok alatt, a firenzei száműzött idevarázsolt Pitti palotájának homlokzatával szemben egészen természetesnek látszik. A költők fehér mellszobrai, melyeket valamely figyelmes, lovagias képzelet helyezett el itt is, ott is a sűrűben, elnéző mosollyal védelmezik a sétálók szentimentális semmittevését. Leginkább diákok azok, kik hiú ábrándozásban töltik sürgős és nagyon száraz munkának eligért óráikat. Hogy Monneron Jeanban megvan a Quartier Latin évszázados tipikus ifjának mindkét feltétele, hogy tudniillik diák és szerelmes egyúttal, azt viselkedése és arcvonásai egészen világosan elárulták. Annak ellenére, hogy igen hűvös őszi reggel volt, épen november 1-je, mely 1900-ban csütörtökre esett, Jean mozdulatlan helyzetben maradt egy fapadon, melyre inkább rárogyott, mint ült, a nélkül, hogy legkevesebbet is törődött volna a metsző, nedves levegővel... Vissza