Áller Képes Családi Lapja kézikönyvecskéi 1925/1926 (vegyes számok) (5 db)

Előszó

1926. 17. szám - Ki találta fel?

A találmányok száma rengeteg. Mindazok a berendezések, amelyeket az emberiség az évezredek folyamán megalkotott és amelyeken az anyagi és ennek következtében szellemi kultúrája nyugszik, tulajdonképpen találmányok. Az az ember, aki a legősibb kőkorszakban beledugott egy faágat a tűzbe és aztán ennek az égő fáklyának a segítségével világított a sötétségben, feltaláló volt, sőt a világ akkori viszonyai között a legnagyobb. Az emberiség legelső gyermekkora óta feltalál, vagyis a természetet, annak erőit és megnyilatkozásait a maga hasznára fordítja. Ez a fejlődés évezredek óta folyik és napjainkban olyan eredményeket ért el, amelyektől szinte eláll az ember lélekzete.
Valamennyi találmányról kimerítő ismertetést adni tehát ilyen kis keretek között teljességgel lehetetlen. De a találmányoknak egész sora van s ebbe azokat foglaljuk, amelyek valóban nagyoknak nevezhetők, mert a maguk terén korszakalkotóak voltak és új alapot adtak a fejlődésnek s tulajdonképpen ezek alkották meg azt a kort, amelyben mi élünk, a találmányok és a rohamos fejlődés korát. Különösen ezekről a találmányokról óhajtunk áttekintést adni ebben a kis könyvben. Magától értetődik, hogy technikai részletek magyarázgatásába nem bocsátkozhatunk. Mint a könyvecske címéből kiderül, csak a feltalálóról fogunk írni, ha ugyan megállapítható, hogy egyik vagy másik találmánynak ki volt a megalkotója. Csak az alapvető találmányokat soroljuk fel, amelyek további fejlődésnek lökést adtak. A módosított és javított formákat mind felsorolni lehetetlen és céltalan dolog volna. Ennek következtében persze sokan hiányosnak tartják ezt az áttekintést, de mi úgy véljük, hogy csak azokról a legfontosabb találmányokról kell írnunk, amelyeknek eredetét a köznapi beszélgetésben, olvasás közbsen ismernünk illik. A könyvecske használatánál egyébként elősegíti az olvasót az elején levő tartalomjegyzék, valamint a végén levő név- és tárgymutató. Ezeknek a segítségével bárki könnyen megtalálhatja azt a feltalálót, illetve találmányt, akiről, illetve amelyről felvilágosítást szeretne szerezni.

1925. 49. szám - Ki írta? - Kétszáznál több költői szállóige magyarázata és eredete
Sok olyan «költői szállóige» van, amely a civilizált világ közös szellemi tulajdonává lett. Ezeknek egy része a klasszikus ókorból, a régi Görögországból és Rómából származik ugyan, de a legtöbbnek a szerzői azok a költők és írók, akik körülbelül 150 és 1850 között éltek. Szinte valamennyien az irodalom legkiválóbb művelői közé tartoznak. Ilyen nevek is akadnak közöttük: Shakespeare, Voltaire, Goethe, Schiller, Byron stb.
Különösen ezeknek a költőknek a szavait kell a köznapi beszédben ismernünk. Könyvekbe, újságokban, beszélgetésben, színházban minduntalan találkozunk velük és magunknak is sokszor idéznünk kell őket, ha erősebben akarjuk hangsúlyozni azt a gondolatot, amelyet ki akarunk fejezni. A fontos azonban az, hogy pontosan idézzünk, ami nemcsak azt jelenti, hogy az illető szállóige szövegét jól tudjuk, hanem azt is, hogy a szerzőjét is pontosan tudjuk megjelölni. Ezenkívül illik tudnunk valamit azokról is, akiknek műveiből citálunk és bizony az, amit az iskolában tanulunk róluk, nagyon sok esetben felfrissítésre szorul. Ez a kis könyv ebben a tekintetben óhajt segítő kezet nyujtani.

1925. 52. szám - Hol élnek az állatok?
Ennek a kis kézikönyvnek az a célja, hogy könnyen áttekinthető módon tájékoztassa az olvasót arról, hol élnek a földön a legismertebb állatfajták és ezzel úgy véljük, olyan témát érintünk, amely mindenkinek az érdeklődésére számot tarthat. Mert egyáltalán nem könnyű erre a kérdésre felelni: hol élnek az állatok? Bizonyos, hogy valamit mindnyájan tudunk a dologról. Például tudjuk azt, hogy róka van a hazánkban, de azt nem tudjuk, hogy hazánkon kívül mely országokban és milyen fajtájú róka él. Hasonlóképpen vagyunk például a vaddisznó és a szarvas dolgában, nem beszélve azokról az állatokról, amelyekről sokat olvas az ember, könyvekben vagy újdonságokban és mégsem tudja határozottan megmondani, hogy az illető állatcsaládnak hány fajtája van és ezek a fajták hol élnek. Ilyen állat például a fóka vagy a jegesmedve. Különösen hozzájárul ehhez, az a tény, hogy a civilizáció terjedésével több állatfajta kipusztul, vagy elterjedési helye eltolódik, úgy hogy amit az iskolában tanulunk az állatok lakóhelyeiről, ma már sok esetben egyáltalán nem állja meg a helyét.
Ezenkívül ha az állatok elterjedésének kérdését tanulmányozzuk, sok érdekes és meglepő részletre bukkanunk, ami napközben talán sohasem jut eszünkbe, de amit mégis jó tudni. Ha például azt a nevet halljuk, hogy dromedár, rögtön arra gondolunk, hogy ez az állat Afrikában él. A valóság az, hogy valójában él ilyen állat Afrika legészakibb vidékein, de a trópikus éghajlatot, tehát azt a forró klímát , amit mi általában Afrika néven szoktunk elkönyvelni, nem bírja. Másik példa: a furcsa, félénk tapír a földnek csak két egészen távoleső részén: Kelet-Indiában és Dél-Amerikában él. A tigris, amelyet mi általában trópusi állatnak tekintünk, Szibériában is található, Így sorolhatnánk fel több példát egymásután.

1926. 4. szám - Kinek a szerzeménye?
A zene története a legrégibb ókorba nyúlik vissza, a nélkül, hogy megtudnók mondani, hogy mikor és hogyan keletkezett. Számos tanubizonyság van régi voltáról, hiszen a biblia már megemlékezik Jubalról, aki az emberiség gyermekkorában a zene apja lett és a régi Egyiptom emlékművein számos ábrázolását látjuk hangszereknek és zenészeknek. A zenei hangok már a legrégibb korban is gyönyörködtették az embereket és hogy a régi idők emberei milyen nagyra becsülték ezt a nemes művészetet, ez abból is látszik, hogy a régi monda a zenét az istenek ajándékának tekinti.
Persze a zene óriásit fejlődött a régi idők óta, de még ma is joggal mondhatjuk, hogy a zene a legszebb adomány, amit az emberiség valaha kaphatott.
Az olyan művészet, amelynek ilyen régi története van, persze rengeteg alkotásban nyilvánult meg. Sokat írtak és írnak ma is zenét. De itt is, mint a művészet sok már terén, csak nagyon kevés a maradandó. Az egyik zenei alkotás alig jut el az emberi fülig vagy legalább is nem kelti fel a figyelmet, a másik hangosan cseng, de aztán elfelejtik, mert elsüllyed abba a végtelen mélységbe, amelyet a elhalt hangok, az élettelen melódiák töltenek meg. Ennek nincs más jelentősége, csak legfeljebb történelmi. De egyes alkotások maradandóak, örökéletűek, mert a nagy művészet szinte belőlük meríti a lelket. Ezek a munkák adják a «világ muzsikáját», ezek minden kultúrnép közös nagy szellemi és művészi tulajdonát, kincsét alkotják.

1926. 9. szám - A Föld fővárosai
Ennek a kis zsebkönyvnek nem az a célja, hogy statisztikai és földrajzi tankönyvet adjon a világ fővárosairól, hiszen már a hely szűk volta sem engedné meg ezt, hanem csak néhány ténybeli felvilágosítást, rövid történetlmet és a városok jellegzetességeinek leírását közli. A zsebkönyvből hamar megállapíthatjuk, hogy az egyes fővárosoknak hány lakosuk volt a legutolsó népszámlálás idején, mik a fő jövedelmi forrásai, mikor alapították őket, amennyiben ez a megállapítható, hogy az egyes országok fővárosainak mi a nevük. Hiszen valamennyien tudjuk a nagyobb európai és amerikai államok fővárosainak nevét, de sokszor cserbenhagy az emlékezetünk, ha például valamelyik kis délamerikai köztársaság fővárosáról van szó.
Ami a főváros fogalmát illeti, meg kell jegyeznünk, hogy mi az általános felfogást követjük. Egy országnak az a fővárosa, amelyben nemcsak a kormány és a központi közigazgatás székel, hanem amely az ország szellemi és gazdasági középpontja is. Ez néhány kivétellel úgyszólván valamennyi országra vonatkozik. Hollandia fővárosának például Amsterdamot vettük holott a kormány és az uralkodó székhelye Hága. New-York az északamerikai Egyesült-Államok fővárosa, bár a székváros Washington. Ha Konstantinápolyról beszélünk, mindig Törökország fővárosának tekintjük, holott a valóságban a kormány és a közigazgatás középpontja a kisázsiai Angorában van. Több ilyen példa van. Minden esetben a főváros leírása mellett röviden leírjuk a székvárost is. Németországból csak a négy volt királyság fővárosait: Berlint, Dretdát, Münchent és Stuttgartot említjük meg, Svájcból csak a szövetség fővárosát, Bernt, a gyarmatok közül pedig csak azoknak az országoknak a fővárosait, amelyeknek önkormányzatuk van, így Kanadáét, Ausztráliáét és Dél-Afrikáét.
Az anyagot világrészek szerint osztottuk be, az egyes világrészek keretén belül pedig nagyság szerint, de a címszójegyzékben mindenki megtalálja azt az oldalt, amelyiken a szükséges felvilágosítást keresnie kell.

1926. 13. szám - Hogyan ítélhetjük meg az emberek külsejéből jellemüket? - Tallózás az arcismeret és a jellemtan területén
A delfi jósda bejárata felett ezek a szavak voltak olvashatók: «Ismerd meg magadat!» Ugyanezt a mondást tette a bölcs Sokrates is magáévá és újra meg újra ismételgette tanítványi előtt. Azt hinné az ember, hogy ez a felszólítás: «Ismerd meg magadat!» teljesen felesleges. Mert hiszen ki nem ismeri önmagát? Úgyszólván mindenki. Igen, így van ez, ha felületesen gondolkozunk. De ha bizonyításra kerül a sor, akkor kiderül, hogy senkit sem ismerünk olyan rosszul, mint önmagunkat. Sok munka, fáradság és figyelem kell ahhoz, hogy megtanuljuk az önismeretet.
De azzal a munkával, hogy alaposan megismerjük magunkat, párhuzamosan kell haladnia annak a feladatnak, hogy másokat megismerjünk. Hogy ez milyen nehéz, azt rengeteg tévedés és csalódás bizonyítja, amelyben ezen a téren részünk volt. Ezért látunk szívesen minden segítséget, amely megkönnyíti azt, hogy megismerhessük embertársaink igazi tartalmát, jellemét és legbenső lényegét. Éppen ezt a segítséget akarja ez a kis zsebkönyv szerény keretek között megadni. Vissza