Lady Jane

Előszó

1553. november 14.
Vége. A per befejeződött, és most itt vagyok ismét a londoni Towerben, amely valaha a palotám volt, és most a börtönöm. Ülök az ágyamon, ujjaim lázasan motoznak a takaró hímzésén. A kályhát begyújtották, a tűz vidáman ropog, de én didergek. Halálra ítélt hazaáruló lettem, tarkómon őlordsága, a főbíró zengzetes szavai kopognak: a királynő óhaján múlik, hogy megégetnek-e vagy lefejeznek. Rettentő szavak, különösen nekem, aki épp hogy tizenhat nyarat értem meg ezen a földön. Meg kell halnom, holott még alig kezdtem élni. Úrrá lesz rajtam a rémület, cellámban gyötrelmes élességgel pillantom meg a rostélynak ugró lángokat, és az égő fa füstjének máskor oly barátságos szagától felkavarodik a gyomrom. Sikoltani szeretnék. Kétségbeesetten ringatom magam, és közben újra meg újra hallom azokat a szavakat. Nem tudom elhinni, hogy valóban nekem szólnak. Nem én akartam így. hanem Te, Uram. Meg persze a királynő. Önként elismerem, hogy súlyos vétket követtem el, és lettemért megérdemlem a halált, de azt, hogy teljes szívbéli szándékkal és szabad akaratomból vétkeztem volna, utolsó leheletemig tagadni fogom. Ó, Isten... az utolsó lehelet...
Pedig hát azt mondta, ő hisz nekem. A királynő elfogadta magyarázatom, és azt mondta - jól emlékszem rá, hisz ebbe kapaszkodom, mint fuldokló tengerész az uszadék fába -, igen, azt mondta, hogy az ítélet csak formaság. Vissza