Előszó
Részlet:
"Nemcsak a könyveknek van sorsuk, hanem a kéziratoknak is. Ezerkilencszázkilencvenkettő kora tavaszán szerkesztőségi szobámba bekopogott egy alacsony, szőke hajú férfi. Bemutatkozott:...
Tovább
Előszó
Részlet:
"Nemcsak a könyveknek van sorsuk, hanem a kéziratoknak is. Ezerkilencszázkilencvenkettő kora tavaszán szerkesztőségi szobámba bekopogott egy alacsony, szőke hajú férfi. Bemutatkozott:
- Mansfeld László vagyok. Mansfeld Péter öccse. Negyven esztendő körülinek néztem. Öltözéke feltűnés nélküli, mégis olyan emberé, aki ad a külsejére. Leültettem. Mansfeld László tempós, nyugodt mozdulatokkal az ölébe vette az aktatáskáját, kinyitotta, s kiemelt belőle egy dossziét. A dossziéban kézirat volt.
- Könyvnek szántam. Megkérem, segítsen kiadni. Megállapodtunk, hogy elolvasom a kéziratot, s egy hét múlva találkozunk. Mansfeld László percnyi pontossággal érkezett.
Próbáltam elkerülni, hogy megbántsam.
- Amit írt, megrendítő. De ilyen formában nem adható ki... Nem sértődött meg, ami hasonló esetekben gyakran megesik.
- Az írás szerkesztetlen, fésületlen. Nyersanyagként használható...
- Gondoltam - bólintott.
A kézirat első oldalán, Mansfeld Péter kamaszkori fényképe alatt kérdőjeles mondat. Idézőjelben: „Alhattál-e kisfiam?"
- Ez lenne a könyv címe - mondta Mansfeld László. A címadó: az édesanyjuk.
- Ezerkilencszázötvennyolcban, amikor reggelenként munkába ment, a villamos elvitte édesanyámat a börtön előtt."
Vissza