Alföld 2015. szeptember

Előszó

MARNO JÁNOS
Falmasszázs
VELEMÉRI ANZEXLAPOK
„Akarod-e, fiam, tiszta szívedből ezt a címet'"
„Akarom, szentatyám."
Ám az idő elbizonytalanít a múlásával; álmomban kínos, inkább csontlapokhoz hasonlatos, mintsem szarulemezeknek mondható párkányzatok buktak elő a végtagjaimból, főleg belőlük, kínosan festettek, és ellehetetlenítették a mozdulataimat, és nem jött segítségemre annak tudata, hogy álmodom csupán őket, sőt, mintha inkább annak a tudatára ébredtem volna, hogy ez vagyok, ez az őstemplomi remeteszörny, s ezért ne higgyek a szememnek majd, ha a kelő napfény felhámozza róla szemhéjamat, hogy figyelmemet elterelje a mindenkori valóságról. Odabent a templomban reszkettem a hidegtől s a sötétségtől, pikkelyeim nem engedtek beülni és megpihenni valamelyik padsorba, csupán suttogásokat hallottam - talán a jobb oldalam felől, de meg nem esküszöm erre, főleg, mióta hallottam a falsík hámbetegségéről, mely összefügghetett az én, talán mégiscsak inkább szarupikkelyesedésemmel, mint csontlemezkitüremkedéseimmel. Azt tudtam
természetesen, hogy mind a hámbetegség, mind a szaru lemezecskék
kiütközése a végtagjaimon az idő műve, csak az vált
egyre kétségesebbé bennem, hogy melyik időé,
mely irányba vagy irányokba haladó időé,
lévén az idő mentes a mi döntéskényszereinktől,
az idő csupán múlik, és nem rajtunk, annyi szent.
Épp ezért marakodunk annyit az idővel, mert - ha tudni nem is
tudjuk- érezzük, hogy ő (az idő) rendre áthárítja
vállunkra szörnyű terhét, serpákot farag
belőlünk az idő, mivel ő maga: pénz; nem sok pénz,
de pénz, aprója kiszakítja (idővel) a nadrágzsebünket,
a fillérek pedig lecsúsznak nadrágszárunk belső falán,
meg-meghorzsolva combunkat, lábszárunkat,
s végül, jó esetben, nadrágunkból a cipőnkbe potyognak.
Apropó, nadrág. Itt lötyög benne most, elveszetten,
a lábam, tegnap éjszaka, még nem ebben a dühödt
kánikulában, kicsúszni készült alóla az Vissza