Ruszlán és Ludmíla

Előszó

Annak, aki még sohase hallott róla, leginkább azt mondhatom: olyan a Ruszlán és Ludmíla az orosz irodalomban, mint a János Vitéz a miénkben. Valójában a két mű egészen más: Petőfié érettebb, népiessége eredetibb, Puskinéban sok a kísérletszerű kiforratlanság. Mégis hasonlít egymáshoz a két elbeszélőköltemény, nemcsak az egyaránt használt meseszerű téma, hanem hatásuk, korszakformáló jelentőségük miatt is. Az avult klasszicizmust mértékül tartogató kritikusok épp oly hatalmasan fölháborodtak a Ruszlán és Ludmíla olvasásakor Oroszországban, mint az "Almanach líra" hívei nálunk a János Vitéz megjelenésekor. Ismerősek a hangok, amelyek a fiatal szerzőt az orosz költészet lezüllesztésével, az irodalmi erkölcsök megrontásával vádolják; ismerős az egyik névtelen bíráló egekre kiáltó botránkozása: mit szólnánk ahhoz, "ha egy moszkvai nemes társaságba valami úton-módon befurakodnék egy szakállas, parasztgúnyás, bocskoros vendég és hangosan elkiáltaná: - Jó egészséget, fiúk! - Vajon örülnének-e neki?"
Ez a harsány "jó egészséget!" kiáltás - ez volt Puskin Ruszlán és Ludmílája az orosz irodalomban. És szerencsére szép számmal akadtak olyanok, akik örültek neki. Hiszen a régi, szentesített formák megmerevült világában valósággal forradalmat lobbantott a szókimondó természetesség, a mesélő bátorság, az egyszerű, közvetlen stílus. Elbűvölő újszerűséggel hatott a költemény nyelvének dallamos könnyedsége, elbeszélő hangjának hol tréfás, hol komoly, de mindenütt magával sodró elevensége, a leírás színeinek rendkívüli erővel láttató, helyenként érzékien szabados pompája. Vissza