Nálunk már reggel van

Előszó

Részlet a műből:

"Az alacsony, zöld erdővel borított dombon egy ember áll. Középtermetű; világos, enyhén göndörödő, keményszálú haja van. Hátravetett csuklyájú, vitorlavászon esőköpenyt, alatta vattás bekecset visel. Lábán magasszárú gumicsizma, amelyet ráragadt halpikkelyek borítanak.
Az ember hosszanasa bámulja a tengert...
Itt, a partnál, a hullámtörő mögött, amely egy méterre kiáll a vízből, egészen nyugodt a tenger, akár egy csendes tó valahol Rjazán vagy Orel alatt. A hullámtörőn túl már fodrozódik egy kicsit, olyan, mint a ki nem dolgozott bőr felszíne. Az apró, halk hullámok éppen úgy futnak partra egymás nyomában, mint valahol a Volgán vagy a Donon, amikor könnyű szellő fujdogál.
Az ember feszülten néz a messzeségbe. Szemeláttára változik a víz színe. Feketéből szürkévé, majd kékessé lesz. Halványan visszatükrözi a dombok mögött rózsaszínesedő eget. ott, a dombokon túl, mintha hatalmas máglya lobant volna fel.
Mindjárt felkél a nap...
A horgonyzóhelyen mozdulatlanul áll a hajó. A belső kis kikötőmedencében összecsereglett bárkák meg sem mozdulnak. Az a kis kutter is, amely egyre távolodik a parttól, békésen szántja a tenger sima tükrét. Éjtszaka majd könnyű, nem is hallahtó szél kerekedik, foszforeszkál a sötét tengervíz, széles tejfolyóként úsznak a heringfalkák, lehet, hogy egy-egy cápa iskidobja a mélyből hosszú, fekete, kétméteres testét...
A halászok nyugodtan folytatják a halászást, a hálót nem cibálja a szél, nem rángatja a csörlőkön, nem fullad el a motor a rázúduló hullámok alatt..." Vissza