Áldozó József naívfestő kiállítása

Előszó

A magyar parasztfestőket, rajzolókat - naívfestészetünk egészét - látszólag számbavették. Régi mulasztásokat igyekeztek jóvátenni, amikor Süli András, Benedek Péter vagy Győri Elek életmű-kiállítását megrendezték, amikor a Sárköz, vagy Galgamácsa rajzolóasszonyainak a múlt néphagyományait rögzítő művészetére napjainkban különös gonddal figyelnek. Közben feltárták a magyarországi naívfestészet nagyon gyéren folydogáló erecskéjének történetét is, ami a harmincas évek úgynevezett őstehetségeinek igazi "termékeny" korszakát. Ám a folyamat előtörténetét, meg a negyvenes évektől kezdődő elapadását, annak okát nem kutatta senki. Ezek a sokszor kiemelkedő tehetségű alkotók, ha véletlenül nem kerültek egy, az igazi művészetet támogató ember vonzáskörébe, menthetetlenül elvesztek. Pusztán tehetségük nem óvhatta meg őket az elszürküléstől vagy a festészettől történő teljes elfordulástól. Amelyikben pedig az alkotásvágy mégis erősebb volt az élet kényszerénél - de a létezés szükségszerűségéből adódóan falujába kellett visszatérnie - mint valami mutogatni való mániákust tartottak számon, akinek el kell viselni festői-művészkedő bolondériáját. még jó, ha nem lett az állandó gúnyolódás céltáblájává -, mert ez a sors is megérintette egyiküket-másikukat.
A sorsuk közös volt, csak az elismerés mértéke változott.
És ebben a közös sorsban volt, és a majdnem megkésetten érkezett elismerésben van része most Áldozó Józsefnek. Vissza