Előszó
ÚTRAVALÓ
Vérem, dalaimi
Ti belőlem szakadt áldott átkok,
Utoljára hadd nézzem meg bennetek magamat,
Akit kisemmiznek mások.
Mások — műlábbal bicegő lelki süketek és vakok, Kiknek e vad tipegés kárörömmel fáj, Ha titokban szép is,
Kik gőgicsélő m^leg szátok értve meg nem értik, Vesszőznek, ütnek, vagy agyonhallgatnak ifjan, Hazug síróknak bölcs bosszú=elégtétel, Huhognak, hogy megejtsen a kéthitű kétely, Megfojtson a lármás, idegbe=vérbe gázló csönd, És ti megálljatok önmagatok sírján Csalódottan árván hitetlenül. Vérem, dalaim! Ti kóbor fehér álmok,
Hadd döntsem le, hadd égessem fel a hidakat,
Amerre ti jártok.
Ha lépéstek mérik,
Ha kezetek rozsdás zárra kattan,
Hadd kiáltsak büszkén,. keményen, dacosan.
Hadd mutassak a versfaragó ácsra,
Ki hallgatást parancsol e pártütő szájra,
Mert bűnnek tartja,
Hogy az ember ember, vér, hús, ideg, láz, lélek, Kisírja a sírást, a. mérget,
És nem szépít, nyes, formál ölelkezőt, párt, véget,
Nem neveli agyon a tüzes igéket,
Nem melegszik agyongyötört szavak üszkén, kormán,
Nem ül törvényt kisded álomfattyán,
Hanem küldi őket céltalan célok,
Emberszakadék és ködbe vesző utak felé,
Átlépni a parttalan időt —
Küldi a Végtelen felé.
Vissza