Aládúcolt élet, tilalmas ösvények (dedikált példány)

Előszó

Önéletrajzi írásomnak kissé talányosnak tűnő címet adtam, noha a sejtelmesség, a homályosság az, amit megvetek. Áprily Lajos sorait idézve: „Költők csodálom halandzsáitok, bár nem értem, s úgy tudom, másoknak is titok. "
S hogy írásom ne legyen titok, mindjárt az elején kibontom a címben használt két jelző értelmét.
Az ember élete olyan, mint egy épület, amit a legjobb, legmaradandóbb anyagból a kor technikai színvonalának megfelelően építenek fel. Azután az idő vasfoga beleharap a tetőzetbe. Megkorhad egy gerenda, mállik a vakolat, víz kerül az alapba. Támfal kell, a korhadt gerendát alá kell támasztani, vagy - ahogy még mondják nálunk - aládúcolni, felpapolni. Hasonló sorsra jut az ember élete is. Előbb a szemek gyengülnek meg - szemüveggel pótoljuk. De sokunknak már gyermekkorunkban kezd romlani a foga. Műfogakat kell beépíteni. Boldog halandó, akinek a fülhallása megmarad, de igen sokunknak hallókészüléket kell szereznünk, ha valamennyire be akarunk illeszkedni az éphallású környezetünkbe. És még hátra van a valódi felpapoló eszköz: a görbe bot és, ha a mai ütemben emelkedik az általános életszínvonal, megeshetik, hogy „Koldusbot".
S mindezek a segédeszközök csak a fizikai létezésünket szolgálják, de mi lesz a szellemivel? Hogy célomat megvalósíthassam, szellemi képességemet is alaposan alá kell dúcolni reménnyel, optimizmussal, zsírmentes étkezéssel, szellemi tornával. Reménykeltő próbálkozásnak tekintem a tényt, hogy Einstein relativitás elméletét ebben az évben értettem meg, s nyomon követve a Népújságban megjelenő cikkeket a "Mindentudás Egyetemén" elhangzottakból is sokat megértettem. Vissza