Akiért a harang szól

Előszó

Részlet a kötetből:

"Az erdő barna, tűlevélszőnyeggel borított földjén hasalt, állát összefont karján támasztva; magasan feje fölött, a fenyők csúcsán motozott a szél. Fekvőhelyénél enyhén lejtett a hegyoldal, alább meredekebben folytatódott; a szoroson tisztán láthatta a kanyargó, olajozott utat. Az út mentén folyó húzódott, a távoli völgyben malom állt a folyó mellett, s a nyári napfényben fehéren csillámlott a gáton átzuhogó víz.
- Az ott a malom?
- Az.
- Nem emlékszem rá.
- Azóta épült, mióta itt jártál. A régi lejjebb van, messze túl a szoroson. Kiterítette a földön a fényképezett katonai térképet, s gondosan tanulmányozta. Az öregember az ő válla fölött nézett át. Alacsony, tagbaszakadt férfi: fekete parasztujjast, szürke, feszes nadrágot és spárgatalpú cipőt viselt. Két nagy csomagot cipeltek idáig. Az öreg lihegett a kapaszkodástól, kezét fáradtan nyugtatta az egyik csomagon.
- Innen még nem látszik a híd.
- Nem - mondta az öreg. - Ez itt a szoros bejárója, itt még a folyó se rohan. De lent, ahol az út elvész a fák között, hirtelen nekifut, és szűk torok következik.
- Emlékszem.
- Hát ott a torok fölött a híd.
- És az őrszemeik?
- A malom mellett is láthatsz egyet. A vidéket tanulmányozó fiatalember elővette távcsövét megfakult, barnászöld flanellingének zsebéből, zsebkendőjével megtörölte a lencséket, és addig csavargatta a szabályozót, amíg élesen ki nem rajzolódott a malom, az ajtónál a fapad, a nyitott fészer mögött púposodó nagy halom fűrészpor, s mellette a körfűrész. Az úsztató egyik ágát is jól látta, a túlsó part mentén hozta a hegyoldal fatörzseit. A folyó tisztán és selymesen ragyogott a látcső lencséin; a szél szerteszórta a gáton ázuhogó vízesés tajtékját." Vissza