Előszó
Költői címet adott új tanulmánykötetének Fried István: "Aki napjait a szépnek szentelé..." Azt hiszem, nincs még egy költő a magyar irodalomban, akinek annyira fontos lett volna a szépség eszménye, mint Kazinczy Ferencnek. Bárhol felütjük - akár csak válogatott verseinek kis kötetét is -, lépten-nyomon beléütközünk. Már egykori lakása is ezért lett Kisbányácskából Széphalom. Nem véletlenül volt költői példaképe Homérosz, az antik szépségeszmény képviselője. Tucatjával idézhetném epigrammáinak, ódáinak, episztoláinak címeit a fenti állítást bizonyítandó.
Azt hiszem, a szép fogalmán keresztül jutott el az igazhoz, a keatsi szentenciához:
A Szép: igaz s az Igaz: szép! - sohse
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
(Óda egy görög vázához)
Míg végül, a „Kant és Homér" című költeményében eltalált a jóhoz, az eszmények szentháromságához, a „Tedd, mert szép, mert jó, mert igaz!" kategorikus imperatívuszához.
Mindez játék lenne részemről a szavakkal, de Kazinczy életével - hat és fél kegyetlen börtönével - és egész életművével hitelesítette a szép örök ízléseszményét, sőt hétköznapjait is ennek jegyében, fényében élte, akárcsak vagy 150 évvel később Nagy László:
Engem a szépség, a vígság
csodásan éltet.
Érte égek, hogy megmaradjak,
bár úgy kelljen szívnom, mint rabnak / kócból a mézet.
(Jártam és koromban, hóban)
Vissza