Aki megszökik és aki marad

Előszó

1.
Lilát öt évvel ezelőtt, 2005 telén láttam utoljára. Reggel volt, sétáltunk az országút mentén, de, ahogyan már évek óta, nem volt meg köztünk az összhang. Csak én beszéltem, emlékszem: Lila dúdolgatott, köszöngetett mindenkinek, egyesek vissza se köszöntek, és csak nagy ritkán kiáltott közbe valamit, aminek nem sok köze volt ahhoz, amiről beszéltem. Sok csúnya dolog történt az évek alatt, néhány szörnyű is, és ahhoz, hogy újra rátaláljunk a kölcsönös bizalomra, meg kellett volna osztanunk egymással titkos gondolatainkat, de nekem nem volt erőm szavakat keresni, Lilának talán igen, de neki meg kedve nem volt, nem látta értelmét.
Mindenesetre én nagyon szerettem, és amikor Nápolyban jártam, mindig próbáltam találkozni vele, pedig, el kell mondanom, egy kicsit féltem tőle. Nagyon megváltozott. Mindkettőnket utolért már az öregség, de miközben én harcoltam a kilók ellen, ő továbbra is csont és bőr maradt. Rövid haja volt, maga vágta, galambősz, de nem azért, mert így tetszett neki, hanem mert nem érdekelte. Roppant megviselt arcán egyre inkább kiütköztek az apja vonásai. Idegesen, szinte rikoltozva nevetett és túl hangosan beszélt. Folyamatosan gesztikulált, olyan heves elszántsággal, mintha ketté akarná vágni a házakat, az utat, a járókelőket, engem.
Az iskola környékén jártunk, amikor a hátunk mögül felbukkant egy számomra ismeretlen fiatalember, és lihegve
15 Vissza

Fülszöveg

Árnyak sora vagyunk, örökké ugyanazzal a szeretettel, gyűlölettel, vággyal, erőszakkal telve."
Elena és Lila, akiket az előző részekből (Briliáns barátnőm és Az új név története) már jól ismerünk, nővé érett, méghozzá nagyon korán. Lila tizenhat évesen férjhez ment, kisfia született, aztán elhagyta a férjét és a jólétet, és egy gyárban dolgozik, embertelen körülmények között. Elena elkerült a telepről, a Pisai Egyetemen tanult, írt egy regényt, melynek sikere kitárta előtte egy jómódú, művelt világ kapuit. Más-más módon, de mindketten megpróbálták ledönteni a falakat, hogy végre kitörhessenek a nyomorból, a tudatlanságból és a kilátástalanságból.
A két lányt ezúttal a hetvenes évek Olaszországában látjuk viszont a tőlük megszokott fékezhetetlen lendülettel, korábban elképzelhetetlen remények, kétségek, feszültségek, kihívások között. Továbbra is összeköti őket az elszakíthatatlan, ambivalens, néha lappangó, majd heves kitörésekben vagy találkozásokban újra felszínre kerülő, váratlan nézőpontokat rejtő örök kötelék.

,Ha a szerző nem létezik a szövegen túl, akkor a szövegben tárulkozik ki, tudatosan adja hozzá önmagát a történethez; ily módon valódibbá válik, mint a hétvégi mellékletben megjelenő fotón, egy könyvbemutatón, egy irodalmi fesztiválon, egy televízióműsorban vagy egy irodalmi díj átadásán. A szenvedélyes olvasó előtt egy-egy nyelvtani hiba, mondattani gubanc után felsejlik az író arcvonása, ugyanúgy, ahogy megjelenik előtte egy-egy szereplő, egy bizonyos
tájkép, ahogy elönti egy érzés, ahogy
/
átérzi egy tett súlyát. így válik az írás és az olvasás meghitt viszonnyá az író és a befogadó számára egyaránt."
Elena Ferrante Paris Review Vissza