Aki bízik, ma bennünk bízhat

Fülszöveg

Nyitott kapukat döngettünk, amikor azt javasoltuk városunk elöljáróinak, hogy Ti írjátok - '56-ról címmel az emlékév jegyében hirdessen szépírói versenyt Tata és a tatai kistérség középiskolásai számára. Meglepetésszerű örömmel regisztráltuk, hogy május 22-én délután az Eötvös József Gimnázium díszterme megtelt fiatalokkal. A kezdeményezés célját így fogalmaztuk meg: a mai tizenéves korosztály történelemképének formálása; helytörténeti ill. személyes-családi vonatkozású történések feldolgozása és összefüggésbe állítása kreatív, szépirodalmi eszközökkel. 180 perc állt rendelkezésükre; vers, kispróza és fiktív naplóírás kategóriákban mérkőztek meg önmagukkal. Antológiánk harmadik részében az ekkor született munkák javából válogattunk.
Arra, hogy milyen elemi szükség van ilyen típusú kérdésfeltevésekre ötven év múltán is, a fiatalok izgalmas, érzékeny és tanulságos válaszai mellett a zsűritársak papírra vetett gondolatai ébresztettek rá. Érdemes ideidézni Ács Gáborné emlékező szavait: "A város forgatagától távol, egy kis pusztán éltünk, ahol még rádió sem volt. Szüleim a híreket Tatáról hazatérő emberektől szerezték. Anyám esténként aggodalommal telve engedte el édesapámat a gyűlésekre. A történelmi események fordulója után aztán bezáródott a lelkük... és hallgattak. De nemcsak ők, mások is. Így azután nagyon sokan elhittük, minden igaz, amit nekünk tanítanak. Félig felnőttként merült fel bennünk először a kérdés: az "ellenforradalom" talán mégsem ellenforradalom volt, hanem az elnyomást megszüntető, a szabadságot áhító forradalom?! Idővel mindenre fény derült, s mi becsapottnak, megalázottnak éreztük magunkat."
Ifj. Gyüszi László bevezető tanulmánya végén nem csupán nekünk szegezi a kérdést, hanem válaszol is rá, méghozzá axiomatikus pontossággal: "...a pesti egyetemisták békés tüntetésével kezdődött minden. Vajon ezeknek a fiataloknak milyen volt az életük? Voltak-e szerelmesek, volt-e családjuk? Féltették-e a családjukat? Féltették-e a szülők gyermekeiket? A válasz egyértelmű és igen. Egyedül, társat keresve, vagy az életben lévő társsal, családtaggal a szebb és jobb jövő reményében vívták harcaikat, lettek áldozatok, vállalták a megtorlások időszakában a büntetést, vagy éppen a szeretett haza elhagyása mellett döntöttek. E kötetnek célja az is, hogy emléket állítson versben, fiktív, vagy valóságos napló formájában ennek a szép, dicsőséges, de sajnálatosan vérbe, megtorlásba torkolló forradalomnak. Ne csak az évfordulók emlékeztessenek bennünket az akkori hősökre, áldozatokra, hanem a mai fiatalok írásai is."
Kötetünk hozzáadott értéke lehet az első két rész. Előbb Pomogáts Béla irodalomtörténész, nem mellékesen az akkori események résztvevője, majd elszenvedője, egy diákoknak, felnőtteknek egyaránt "kötelező olvasmány"-értékű elemzését követhetjük nyomon az '56-os irodalom két klasszikus verséről. A második rész lapjain a szerkesztő szubjektív olvasókönyvben gyűjtötte össze azokat a már körkézen forgó, vagy éppen kevéssé ismert magyar verseket, melyekről az a tévképzete, hogy kiállták az idő próbáját.
Mégis, kinek az ünnepe?!
Ez a különös kérdés motoszkál a fejemben már jó ideje. Azzal aligha mondok újat, nem is szándékozom, ha azt állítom: 1956 a második világháború utáni korszak emblematikus eseményévé vált. Mérföldkő, világítótorony, rubikon lett a nemzedékek számára. A Kádár-korszak amnéziás kis valóságában még hivatalosan tabutéma, de a demokratikus ellenzék és persze az emigráció szemében ennek megítélése a "kályha", az egyedül érvényes kiindulási pont. Emlékszem, milyen felszisszenést váltott ki, amikor a rendszerváltás előtt utolsó nagy, lázas időszakban az októberi események leánykori neve, az "ellenforradalom" "népfelkelés"-re változott, hogy azután rövid és izgatott regnálás után átadja helyét a jól megérdemelt "forradalom"-nak. Az elmúlt jó másfél évtizedben azonban megkezdődött, majd kiteljesedett '56 politikai célú kisajátítása. Október ma inkább megoszt, mintsem integrál. Inkább ürügy, mintsem érv. Indulatokat gerjeszt, pedig büszkeséggel teli megnyugvást áraszthatna. Pedig ötven év telt el azóta. Tanulhattunk volna történelmünk szomorú példáiból, tanulhattunk volna az egyéni tragédiákból. De nem. '56 lehetne a legkisebb közös nemzeti többszörös. De nem az. A szabadságra ítélt mai ember mintegy belezuhant a jövőbe, amiről azt hitte, hogy a fiáé, vagy a fia fiaié lesz. S most iránytűjét vesztve, hitehagyottan sodródik és a kerek évforduló közeledtével egyre tanácstalanabbul kérdi:
"Mégis, kinek az ünnepe?!"
Turczi István Vissza