Akaratos népség I-II.

Fülszöveg

Tamási Áron színpadi művei az emberi erkölcsiség, a játékos tudatos jóság, a mindig-jobbat-akaró emberi tisztaság édesded bámulatos tündérmeséi, mesék és éneklő mámorok, átitatva a tűnődés párás puha vagy szivárványosan-bohóckodó jelenével, a feddhetetlenség meseszivárvány győzelmével. Mert ezek a színpadi művek a jóságban, a csodában, a megváltó csodában való hit éneklő népmeséi, egy virágzó mesefa virágzó énekei, ha fényt-lövellő ágyúak vagy ágyékúak, akkor fénnyel lángolók, ha ördög-fintor pofa-buborékosak, akkor a pokolba kacsintóak, ha a sejtelem Édenét hordozzák a szerelemben, akkor a szerelem lágy növényi tisztasága lobog és kotyog zöld hittel a színpadán-szólók ajkairól. És hát van-e az igazság realizmusát tündököltetőbb mese-ihletésű szó, mint Tamási Ároné? Aligha! Vers annyiféle lehet, ahány ember él e Földön. Színház is annyiféle lehet (elméletileg), ahány ember él a Földön. A kizárólagosság itt is, e műformában is: a halál! A kizárólagosság a művészetben: a művészet pusztulása! Tamási Áron színháza: egy módja a színháznak. Tündökletes játékos, szivárványos, boszorkányos és ördögös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek: az igazságkereső létnek és az igazságot-rejtőztető halálnak. Nyolc színpadi műve, az Énekes madár, a Tündöklő Jeromos, a Vitéz lélek, a Csalóka szivárvány, a Hullámzó vőlegény, az Ördögölő Józsiás, a Hegyi patak és a Boldog nyárfalevél maga a foszlékony valóság történetének önmagát fölismerő ámuldozásának realizmusa. Helyileg, történetileg egy tiszta és akaratos lét-sziget talaján vannak, történnek e játékok az emlékezésben, elvarázslásban, csodában, áhítatban, megnyugvásban, egyetértésben és szeretetben, hullámoztatva Éden-fényeit az anyanyelv legszebb sóhajában és virágzó vadrózsa-bozontjában. Humor, szerelem, honvágy, békességáhítat, a csoda győzelme: Tamási Áron színpadi műveinek tartama és örök egyidejűsége. S a gyönyörű e játékmesék csodájában az: hogy a történetekre zománcosodott múltidő, vagy idő-múlt kemény kék zománcrétegein, zománc-álarcain, a történelem-zománcláván átdereng, azt átüti derengő szeretetének fényeivel, e könyv minden egyes sorában, a lélek-megértő tündöklő tiszta fájdalom. Az egyszerű emberek, az igazságukért hallgatók, vagy halálosan mókázó egyszerű emberek szeretetének vallomásos, gyönyörű fájdalma. Vissza