Ahol az út véget ér...

Előszó

Részlet a könyvből:

"Mesél a csend!
- Az 1960-as évek elején történt. Egy fiú és egy lány állt meg a temető bejáratánál. A lány kesztyűtlen keze, amint megfogta a dermedt vaskilincset: odaragadt.
- Juj! De hideg! - kiáltotta és hirtelen elrántotta. És mint a gyerek, ha megüti magát, oltalmazóan a fiú szájához emelte. Aki néhányszor rálehelt, megcsókolgatta és már rendben is volt minden.
Most már felhúzta a kesztyűjét, mielőtt újra lenyomta a kilincset. A nehéz vaskapu éleset csikordult, amikor kinyitotta. Mintha jelképesen a sikolyával bizonyítaná, igen ez az a hely, ahová sírva mennek be az emberek és sírva jönnek ki. Ez a bánatok birodalma, ez a halottak kertje.
A márkás farmer megfeszült a lány csinos kis fenekén. Szőke haja meg-meglibbent, ahogy a sírok között ide-oda lavírozott. A fák ágai közt a napsugár aranyló fonalai rá-ráfeküdtek selymes hajára, eljátszadoztak rajta, majd egybeolvadtak egy másodpercre, hogy a következő pillanatban a játék újrakezdődjön. Mozdulatai természetesek voltak. Nem volt bennük semmi mesterkéltség.
Szemet gyönyörködtető látvány volt úgy a fiúnak, mint az idegennek. Szerette a temetők misztikumát, a koszorúkat, gyertyákat, a különböző fejfákat, feliratokat. A temetők kísérteties csendjét, a sírok rendjét, a temetkezés szabályait, a temetők furcsa, kissé fanyar illatát, az áhítatot, ahogyan itt jártak az emberek és mindent-mindent, ami a világ bármelyik temetőjének a hangulatát jellemezte. Elfogadhatónak találta azt a szabályt, mely szerint legalább 25 évnek kell eltelnie, hogy egy új halottat arra a helyre temessenek, ahol 25 éve egy másik embert helyeztek örök nyugalomra. Igen, ez reális, itt már nem történhet kegyeletsértés. A halottak nem gonoszkodnak. Mindenkit befogadnak, aki közéjük akar jönni: akár természetes halállal halt meg, akár önkezével vetett véget rövid kis életének, akár valaki meggyilkolta. Akár jó ember volt, akár rossz, öreg vagy fiatal.
A fiú szorosan mögötte lépdelt, egy lépésre követte a lány minden mozdulatát. Annál is inkább, mivel mást úgysem tehetett. A lány ugyanis szorosan fogta a kezét, mintegy magához láncolva, mint hatósági személy a foglyul ejtett rabot. Kezére csatolva a bilincset nehogy megszökhessen. De a fiúnak esze ágában sem volt megszökni. Sőt! Élvezte ezt a rabságot: egyelőre!
A lány gyönyörű volt, a fiút teljesen megbabonázta vele. Halálosan szerelmes volt. Elbűvölte a lány szőkesége, sudár alakja, csilingelő nevetése, mely olyan volt, mintha száz kis üvegcsengő összekoccanó zenéje tört volna elő gurgulázva a torkából. Elkápráztatta szerelmes becézgetése. Ha szólt, akár a gerlice kru-kru hívogató zenéje. A lány szép volt és imádni való. A fiú hagyta hát, hadd vigye, ahová akarja. Tegyen vele kénye-kedve szerint. Fogoly volt ő a szó átvitt értelmében. Rab! A szerelem rabja! De ez a rabság a boldogságot jelentette neki és tudta, ha a lány megnyitná rabsága bilincsét: belehalna." Vissza

Fülszöveg

Bilák Jánosné sz. Jóni Erzsébet vagyok. 1927-ben születtem Kárpátalján, Beregszászban. Abban az időben ez a terület a cseheké volt, 1939-ben visszakapta Magyarország, 1945-ben pedig az oroszok fennhatósága alá kerültünk.
Meg kellett birkózni az orosz nyelvvel, ha élni akartunk, mert még az orosz betűket sem ismertük. Könyvelősködtem. Számfejtőként kezdtem és főkönyvelőként vonultam nyugdíjba. A gyerekeim - három lányom van - magyar iskolába jártak.
Hála istennek volt magyar iskola, ahol kitűnő tanárok oktatták őket a szép magyar nyelvre.
A férjem a pénzügyön főnökösködött és VB titkárként ment nyugdíjba. 53 évet éltünk le együtt jóban, rosszban, 2000-ben bekövetkezett haláláig. 81 évesen hunyt el.
1950-ben írtam az első gyermekversemet - Ugri bugri házassága - címmel. Amikor az első gyermekem már élvezettel hallgatta a meséket. Mivel oroszul nem tudtam, a háború után már nem fejezhettem be a gimnáziumot. Az érettségit 1961-62-ben szereztem meg esti iskolában. A versek után novellákkal próbálkoztam, majd a könyvírást is megkíséreltem. Az írásaim Istvánffi Erzsébet írói álnéven jelentek meg. Néhány vers egy beregszászi napilapban, a zöme pedig a bátaszéki hírlapban jelent meg.
Magyarországon 1988. 10. 1-je óta élünk. Visszahonosítottak. Nagy családban élek. A három lányomtól hét unokám van és a legidősebb unokámtól már kétszeres dédnagymama vagyok. Vissza