Előszó
Részlet a könyvből:
A Bodva-folyó mentén egy fiatal leány halad Horvátiból Vendégi felé. Egyedül megy a keskeny gyalogúton, mely ott kígyózik a zöld bársonyréteken. Nem lehet sietős az utja, minduntalan be-beszalad a rétre, hol egy virágért, hol meg csak azért, mert jól esik lábának a puha réti fű. Piros napernyőjét hol kinyitja, hol meg bezárja, majd dalolni kezd. Látszik minden mozdulatán, hogy most jó kedvében van.
Hogyne lenne jó kedve, mikor barátnője elé siet, akit két év óta nem látott s akit most vár be a vendégi vasúti állomáson.
Két esztendő hosszú idő, azóta ő is, Nemesváry Márta is tizennyolc éves lett. Tizennyolc év! Még kimondani is gyönyörűség, hát még valósággal annak lenni! Ez a leányévek ideálja. Ez előtt a leány még semmi, ez után már tulkomolyan bírálgatják tetteit.
Tehát két éve, hogy az intézetben utoljára látták egymást: Nemesváry Márta és Várhegyi Juliska s ime, most ismét együtt lehetnek, mert Márta Juliskáéknál fogja tölteni a nyarat. Erre a gondolatra Juliska szinte meggyorsítja lépteit, pedig jól tudja, hogy az állomáson is nagy időt kell még várnia, mig a Torna felől jövő vonat beérkezik.
Útközben egy csomó vadvirágot szedett. Ezt dobja majd Márta lábai elé, mikor a vonatról leugrik. Oh, micsoda boldogság lesz Mártát karjaiba zárni! Mint viszi majd haza nagyszüleihez!
Aztán bemutatja neki kicsiny otthonát, a falut, az egész vidéket!
Boldog merengéséből kocsizörgés zavarja fel s im látja, hogy az ő bricskájuk, amelyet a nagymama utánuk küldött, már ott robog a kerülő kocsiúton. Juliska teli tüdővel kezd a kocsi felé kiáltozni:
- Andris te, Andris te, várj be a malom alatt!
- Meglesz! - szól a kocsis s nagyobb bizonyság kedvéért oly mozgásba hozza nyakcsigolyáját, mintha nem is fej, hanem bakó lenne rajta. Juliska ezen is jót mulat s maga is megpróbálja ugy mozgatni a fejét, mint azt előbb Andristól látta.
Majd tánclépésekben nekiiramodik s meg sem áll a malomig.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal