Ahol a cápa jár...

Előszó

A még fiatal emberként, de már harminc fölött elkezdett rendszeres sportbúvárkodás szervezetemben jelentős energiákat szabadított fel. Megújult ember lettem. S hiszem és hirdetem, hogy ezt a sportszerűen űzött búvárkodásnak köszönhetem.
Élményeimről időnként riportokat, sorozatokat is írtam, de érzéseimről soha sem vallottam. Bizonyára könyvet sem írtam volna, ha élő lelkiismeretként nem serkent erre örökösen Násfay Béla búvártársam, meghitt barátom, sok szépséges víz alatti kaland képi megörökítője, s ha nem biztatnak a többiek, és ha nem tanácsolják három könyvkiadó vezetői is: írjak búvárútjaimról.
De most, amikor leteszem a tollat, mélységesen kétségbeesett vagyok. Kételkedem, hogy élvezheti-e, átélheti-e bárki azt , ami szavakkal leírhatatlan, képekben visszaadhatatlan. S jóllehet igyekeztem megsejtetni, ami a kék dimenziós víz alatti világban a legizgalmasabb és a legvonzóbb: az ember akaratos szembeszegülését a fenyegetéseket és a veszélyeket is rejtő ismeretlennel, gyönyörűséget csak az találhat benne, aki érzelmi azonosulásra is képes. Aki át tudja érezni a tenger szépségeit sokszor és rajongva megéneklő költő, John Masefield romantikus idézetét:
"Engem a tenger újra hív, a magányos víz, meg ég, / s nem kell nekem más csak egy gyors hajó, s csillag, amely előtte ég..."
"Engem a tenger újra hív, a dörgő ár szava száll, / vad, hívó szó és tiszta szó, ki az, ki ellenáll?..."
"Engem a tenger újra hív, a cigányos útrakelés, / hová vár a sirály, hol vágtat a cet, hol vad viharok szele vés..."

Reménykedem, hogy akit vonz a víz és hív a tenger, s aki ilyenkor indul és nem tétováz, az tán megérti vallomásomat, hogy robajló hullámok között s a csend világában is újjászülethet és társas lény maradhat a küzdő, elbukó és teremtő ember. Vissza