Ahogy Bécsben megindultam II.

Fülszöveg

Szépfalusi István könyve több szempontból fontos munka. Memoárirodalmunk kiapadhatatlan következetességét példázza. A XX. század végének újra cenzúramentes nyilvánossága közepette, mindenekelőtt egy magyar fiatalember nem kényszerűségből, hanem családi körülmények és opció folytán való „Nyugatra szakadását" mondja el. Az elbeszélt időszak csupán a jéghegy csúcsát adja: egy minden szempontból közérdeket szolgáló és sikeres pályaívből a kezdő képre összpontosít, de úgy, hogy azt sikerül a korra is jellemző magyar tablóvá szélesítenie. Madártávlatból - embertávlatig.
A magyar forradalom kerek évfordulóján nem érdektelenek azok az árnyalatok, konkrétumok, lélekemelő tények, képsorok sem, melyek a meglazult határzáron, a rövid időre csikorogva megnyíló vasfüggönyön át segélyszállítmányokkal hazalátogató fiatal magyar lelkész egész eszméletrendszerén szűrik át ama különös történelmi pillanat mára már a köztudat számára is megnyíló titokrendszerét. Valaki, aki mint valami ifjú Faust húsvét reggelén, egyszer csak szembetalálkozik az „ördöggel", az orosz tankgyűrűvel, mely éppen bezárul a magyar főváros körül -, és egy tisztán csak utólag értelmezhető titkot tud meg ezáltal: azt, ami a tíznapos csodának vet véget másnap, egy novemberi vasárnap hajnalán. Szépfalusi könyve és naplója épp annak az éjfélnek a perceiben ér véget, egy párbeszéddel az édesanyával, aki aggódó figyelemmel kísérte, tudta, helyeselte, amit fia tesz az újra elvesző, odavesző, szívében soha le nem záruló sorompók mögött maradó hazáért. Ez a párbeszéd: a porszemek csillanása valami csendes perc égi sugaraiban, az Úr tenyerén. Mégsem a kiszolgáltatottságot sugallja. Erőt ad. E tanúvallomás a hitvallás erejével hat, s ez a hitvallás a sorsvállalás szemérmes, de tartásos tanúvallomásával ér fel. A szó szerinti vagy jelképes utolsó mondat pedig mintegy valami rondó új kezdete, első tétele.
Szinte felülmúlhatatlan az a megtalált módozat, ahogy könyvében Szépfalusi István a személyes sorsvonulatba beleszövi a nagypolitika dokumentumait: mint a budapesti sajtót továbbra is járató, nyomon követő olvasó, olyan sajtóidézeteket és egyéb szövegeket tár elénk folyamatosan a naplóban, melyek bár a naplóíró természetes foglalatosságai, de amelyekéit fél könyvtárakat böngészhetne át a mai olvasó s még akkor sem a szerző által meghatározott szövegkörnyezetben, éppen ott és akkor fejtenék ki hatásukat, hogyha nem egy-egy rég feledésre ítélt magánszerda-délután, privátvasárnap közegében robbannának. Így válik e munka egyik lehetséges olvasatává, hatásos körképévé 1956 előzményeinek is. A közvetlen háttér egy kis adatbankjává. Megmunkáltsága és dokumentumgazdagsága révén maradandó tabu-vallomás és tanú-ébresztés lesz a jelenkori magyar memorialisztika polcain. Vissza