Ahogy a vadkörtefa

Fülszöveg

Cs. Simon István ritkán megszólaló költőnk: idestova tíz éve lesz, hogy megjelent első és eddig egyetlen verseskötete, az Utak keresztje (1971). Az eltelt tíz év azonban mégis töretlen, folyamatos alkotótevékenységét mutatta; ennek leszűrt, kiérlelt eredménye ez az új könyv, az Ahogy a vadkörtefa.
Már az első kötetéből is kitűnt, s a mostani is tanúsítja, hogy Simon, bár forma tekintetében szakít a hagyományos verseléssel, nem kísérletező költő, nem a divatszerűen váltakozó esztétikák kívánalmai szerint írja "szöveteit"; Simont azon bátrak vagy naivak közé sorolhatjuk, akik megélt élményekről, szorongásokról, jó vagy rossz közérzetükről adnak számot, úgy ahogyan azok egy-egy pillanatban hatalmukba kerítik és írásra kényszerítik. A spontán lírai költő ritkaságszámba menő mintaképe nálunk Simon.
Legtöbb verse a tájból nőtt ki, de csak kis hányada marad meg a tájleírás szintén tájversnek. A tájelem inkább csak szimbólum- vagy metafora-alkotásra szolgál Simonnál, emberileg megélt, egész költői énjét, magatartását meghatározó alapélményét, a kihaló, "fölszántott" falu, a haladást hozó, mindenfajta nyomortól felszabadító, de őt "szülőföldnélkülivé" tevő idő élményét fejezi ki vele. Az okos, hajlékony és beletörődni tudó elme és a felfogni, megbocsátani képtelen szív állandó szembenállása, viaskodása változtatja Simon versvilágát a nyugtalanság és bajvívás mezejévé, borzongásos és szorongást sugalló balladavilággá még olyankor is, amikor témájától látszólag távol eső motívumot dolgoz fel. S éppen azzal, hogy csakis a szívére, az érzéseire hagyatkozik, azzal, hogy a mindentudó észt nincs szándékában megnyerni és bevonni érzelmes szeánszaiba - el kell hogy nyerje olvasói rokonszenvünket, még ha időnként oly gyermetegen túláradó is érzelmessége. Vissza