Gianicolo fehér virága

Fülszöveg

Római tartózkodásunk utolsó napján, szépséges tavaszi harangzúgásos délben, ismeretlen fehér virágot találtunk elhullatva az ösvényen, a Gianicolo hegyén. Hazahoztuk, mint csoda emlékét, s talán azért nem hervadt el sokáig, meri versben akart virulni. Nem írtam addig úti élményeimről, csak a lelkiállapotot hitelesítő motívumok kúsztak a költeményekbe, hasonlatok, metaforák lehettek Szibériától Normandiáig.
Rómában, Firenzében, Pisában érett meg bennem az a létélmény, az emberi csodának az az erős hatása, mely aztán a teljes fölmutatásra kényszerített, hogy megtaláljam benne örök emberi valómat, a régi korokat birtokommá tegyem, jelenné változtassam a múltat S nem úgy, mint egy kalandot, mikor az új szépségeken elcsodálkozom valami ismeretlennel gazdagodva, hanem ahogy az életre választ kapok a legnagyobb alkotások által, ahogy bennem is megszólal, amit az épület, szobor, kép, kertté változtatott, táj mond, s föloldja idegenségemet az egyetemes kultúrám.
Itália után Görögországban a legősibb ihlet hatott rám, a tenger mágiája, amint rendíthetetlen közönnyel mormolja, harsogja isteni eposzát, tragédiáját meglakott planétánknak. Nincs hozzánk semmi közé, mégis attól tenger, ha megnevezzük, ha magunkkal felelünk rá, a roppant erő időtlen hangát folytatjuk tagolt beszédben, akár magyarul, ha magyar költőt emelt macihoz. Mintha sugallatra írtam volna, s úgy éreztem, mai, ' egyszeri jelenlétemmel megsokszorozódtam, azonosultam a régi időkkel, már - már az örökkévalósággal. Vissza