Korok, arcok, irányok (dedikált példány)

Előszó

Az a megtisztelő felkérés, amellyel a kiadó irodalomtörténeti és kritikai írásaim tanulmánykötetbe gyűjtésére biztatott, szigorú válogatásra késztetett. Ennek az újraolvasó-mérlegelő munkának az eredménye ez az összeállítás, amely másfél évtized publikációiból negyvennégyet ad közre. nem azzal a meggyőződéssel teszem ezt, hogy ezek az írások mind méltóak, az "utókor" figyelmére, illetve hogy a többi eleve és kizárólag napi érdekű, tehát felejtésre érdemes. De a remény azért él bennem, hogy e válogatás az egyéni pályatükrön túli érvénnyel is ad némi ízelítőt irodalomtörténeti-kritikai törekvéseimből.
Bemutatkozó vallomásra, "mentségeim és magyarázataim" előhozására aligha van szükség. Vagy beszélnek ezek az írások önmagukért, vagy sem - e utóbbi esetben mit sem ment a "líra". A válogatás, a tematika elágazásainak, az írások ciklusbeosztásának indoklásaként azonban ehelyütt el kell mondanom, hogy a magyar irodalomnak főleg három korszakára igyekeztem - s igyekszem ma is - olvasói és kritikusi figyelmemet irányítani: a XVII. századra, az 1930-as évek szocialista tradícióira és a kortársi időszak, a - pontatlan fogalmú - "hetvenes évek" jelenségeire. Az irodalomtörténeti és kritikusi érdeklődést egyidejűleg igyekszem ébren tartani magamban - ez mindenekelőtt az egyéni vonzalmak, választások ügye. Vissza

Fülszöveg

A szerző - könyvéről:
Még elsőéves egyetemi hallgatóként izgatni kezdett: mi lehet az oka, háttere a Kazinczy Ferenc monumentális levelezésében dúló indulatoknak a barokk stílus mestere, Gyöngyösi István ellen. A visszakeresés vezetett el egyik fő érdeklődési körömhöz, korai kutatási témámhoz, a XVII. századi verses epikához, amely a költő világképét elemző első könyvemet is ihlette (Rendiség és esztétikum, Akadémiai Kiadó, 1972). Hasonló jellegű, visszapörgető kíváncsiság támadt bennem, amikor József Attila korabeli kritikai fogadtatását kutatván, feltűnt Fejtő Ferenc írásainak frissessége. Vajon milyen mélységű és arculatú munkásság hitelesíti ezt a progresszív érzékenységet; lehet-e véletlen a költő és a kritikus egymásratalálása? Erre a kérdésre igyekezett választ adni Értékrend és kritika című második könyvem (Gondolat Kiadó, 1982), amely az esszéista teljes egykori irodalmi munkásságának feltárására vállalkozott - a kortárs baloldali törekvések tükrében. S amikor meg-megújuló, szélsőséges vitákat tapasztaltam Révai József irodalomtörténet-írói és ideológusi munkássága, művelődéspolitikusi tevékenysége körül, magam ott kerestem a tárgyilagos megközelítés lehetőségét, hogy a pályakezdő esszéíró és publicista munkásságának filológiai feltárásában vettem részt (Révai József: Ifjúkori írások. 1917-1919. M. Majlát Augusztával együtt, Akadémiai Kiadó, 1981).
Legtöbb választott és kibontott témámhoz ezzel a - mondhatni - visszametsző metodikával jutottam el annak a másfél évtizednek a során, amely e könyvbe gyűjtött írások időbeli keretét alkotja. Tanulmányaim a magyar nemzeti irodalom egy-egy korszakának, irányzatának, teljesítményének, értékvonulatának és arcának elemzésére, szembesítésére tesznek kísérletet. Tárgyukat három időszakból vettem: a XVII. századból, az 1930-as és az 1970-es évekből.
Az irodalmat persze nem másodlagos értékű és érdekű visszfénynek, nem illusztrációnak, nem puszta eszköznek vélem a közösség valóság-, történelem- és önismerete felől. De az irodalmi értékek mindenkori sajátszerűsége és kimeríthetetlen belső gazdasága - hitem és meggyőződésem szerint - csakis a történelemmel, társadalommal való viszonyra, az ebben a viszonyban testet öltő "válaszokra" figyelve ismerhető meg és minősíthető. Vissza