Nyolc Ady-illusztráció (minikönyv)

Előszó

Kis konféransz Balázs Árpád Ady-illusztrációi elé

Adyt illusztrálni nem könnyű feladat, noha első pillanatra úgy látszik, hogy Ady roppant kép- és szimbólumgazdagsága szinte felkínálkozik a festőállványra.
Az Ady-versek olvasója sokszor Gustave Moreau buja képzeletével látja a sejtések és szimbólumok képeit, és könnyen azt gondolja, hogy a versek illusztrálása magától adódik. Ady elképzelései már fel is vázolják a képet. Pedig lényegesen másképpen áll a helyzet. Az Ady-illusztrátornak nem az a feladata, hogy Ady képszerű elgondolásait egyszerűen vászonra fesse, fába vagy - ahogy Balázs Árpád is tette - kőre rajzolja. Ez egyszerű fordítás lenne, amikor a szavakat hűen és pontosan színekre és vonalakra, szóval az ábrázoló művészet nyelvére fordítaná le a művész. Az illusztrálásnak ez a módja csak a vers képelemeit dolgozná fel, de a vers lényegét, az élmény hangulatát, a versnek mélyen lüktető és vergődő lelkét homályban hagyná. Az a művész például, aki az "Egy ócska konflisban" című versben pontosan illusztrálja, amint este a Bois eleven útján halad, a háttérben esetleg még az Arc de Triomphe árnyékát is odalehelné az ibolyás párizsi égre, az csak címét és a vers néhány helyhatározóját illusztrálta, de nem magát a verset, a vágyak és elcsuklások, a feszülő életakarások és siralmas koldussorsok rettenetes viaskodását az ócska konflisban. Az Ady-versek illusztrátorának a szó eredeti értelmében kell illusztrálni: "megvilágítani", magyarázni a választott verset, és nem lefordítani azt a képírás nyelvére, szóval túl kell menni a költemény felszínes képelemein. Balázs Árpád sohasem téveszti szem elől igazi célját, mindig elmélyül a vers élményébe, és nemcsak analizálja az élményt, hanem átérzi, újra éli mikor papirosra vagy kőre veti. Ily módon elhagyja a szavakat, noha sohasem szakad el tőlük, és szinte ezoterikus ihletettséggel jut el a vers lelkéhez. Illusztrációja, "megvilágítása" belső megvilágítás. Ez a belülről kifelé vetítés pedig megadja művészi kifejező törekvésének irányát: az expressziót. A versélmény lelki folyamat, az élmény átérzése tehát nem fejezhető ki a naturalizmus formanyelvén. Balázs illusztrációi, mint minden lelki, mondhatni metafizikai törekvés a képírásban El Grecotól az abszolút festészetig, távol annak a természet- és formahűségétől; élményeket, érzéseket, sejtéseket, gyötrelmeket, öklöt szorító keserűségeket, vágtató vágyakat és talajtalan bánatot öntenek a síkba, a foltokba és a vonalakba. Torzítja a természetet, a mindennapi megkövült formáit és valószínűségeit, mint az álom és a képzelet, mint a vágy és a borzalom. A vonalakat, a kompozíciókat az a titokzatos erő vezeti, ami túl van a szón, a tárgyiasságon, ami a felszínes élet mögött van. A képen átizzik a vers lelke, mint az alkony pirosló parazsa a kapaszkodó őszi erdőn: a vers belső világosságot kap. Ezért lesz Balázs Árpád az Ady-versek hivatott átérzője és átélője. Balázs Árpád nyugtalan, kereső művészete megnyugszik, elmélyül és megnemesül Ady tolmácsolásában. Nem keres már új utakat, de a régieket több hittel, nyugodtabb elmélyüléssel járja. Művészete tisztább tüzet, érettebb, teljesebb, nemesebb valeurt kap, mint minden olyan alkotás, amelyet hittel és mélyről fakadó ihlettel csinálunk.
1930. október
Szenteleky Kornél Vissza