Adoremus 2002. november

Előszó

A nappalok rövidülnek. A fák levelei napról napra sárgábbak-barnábbak lesznek. A nyár utolsó gyümölcsei is beérnek. A föld terméseit magtárakba gyűjtik. Az időjárás is egyre komorabb lesz. Korábban sötétedik. Talán mindezek miatt is, mostanában gyakrabban jut eszünkbe a Lukács evangéliumban olvasható, az emmauszi tanítványok szívéből felfakadó szentírási mondat: Maradj velünk Urunk, mert esteledik és lemenőben már a nap! Emlékeinkben gyakrabban jelennek meg azok, akiknek életük fájáról a gyümölcsöt már leszedték, akiknek lemenő napja innen nézve éjszakába burkolózott. Róluk, habár testüket talán már régen eltemettük, e hónapban gyakrabban emlékezünk meg Isten oltáránál. Az erő, a fiatalság, puszta létével és értelmével is szinte ösztönösen tiltakozik a lombhullatás, az elmúlás ellen. Tekintete a jövőt szemléli, a jelen feladatait, s a jövő kihívásait nézi. Érzi, hogy Valaki rábízott valamit. Ezért a "mindent meg kell, jól meg kell tennem" felelősségérzete tölti el. Érzi, hogy bíznak benne.
Az idős, az öregedő szeme előtt a múlt eseményein és emlékein keresztül ugyanannak a jövőnek egy másfajta képe bontakozik ki. Ő a "honnan indultam és hová érkezem" ívét szemléli. Ő már tudja, hogy nyugtalan, de csak addig nyugtalan az ember szíve, amíg meg nem találja a földbe ásott kincset, amiért érdemes mindent odaadnia. Ő az idők jeleiből már megtanulta, hogy a jobbik részt Mária, s nem Márta választotta.
Egyházunkkal együtt gyertyát gyújtunk. Ragyogó fényük nemcsak az emberi élet másokért való odaadottságát szimbolizálja, hanem általuk lelki szemünkkel a transzcendens világba tekintünk. Föltárul előttünk mindaz, amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív fel nem fogott. Meglátjuk, hogy Valaki és valakik várnak ránk. Az, s azok, akik sohasem voltak távol tőlünk. Vissza