Előszó
Életünk végén nagy talány, kérdés vár mindannyiunkra: elmúlásunk, a halál. Mi és hogyan történik ekkor, és mi jön bekövetkezte után? Bár az egyén teljesen egyedül marad ezekkel a kérdésekkel,...
Tovább
Előszó
Életünk végén nagy talány, kérdés vár mindannyiunkra: elmúlásunk, a halál. Mi és hogyan történik ekkor, és mi jön bekövetkezte után? Bár az egyén teljesen egyedül marad ezekkel a kérdésekkel, kultúránk kialakította a halálra készülésnek, és a halál kezelésének közösségileg elfogadott eszköztárát. A kereszténység a temetési szertartásban Krisztus feltámadásának örömhírével, a remény felmutatásával vigasztal. De az embertársunk, hozzátartozónk halála fölötti szomorúságunkat, a bennünket ért veszteség nagyságát is - úgy érezzük - ki kell mutatnunk. Ennek egyik eszköze a halotti búcsúztató, ami kötött formában, az elhunyt nevében (képviseleti költészet) a teljes rokoni, szomszédsági és baráti körtől búcsúztat. Az elmúlást, az elbúcsúzást nagyon személyessé teszi. Valószínű, ebben áll ereje, mert minden keresztény felekezet kitartó tiltása ellenére sok helyen a közelmúltig élt, vagy akár máig is él. Fontos tartalmi eleme a halott dicsérete, a halál fölötti panasz és a vigasztalás. Virágkora a 19-20. század volt.
Gyöngyössy Orsolya a csongrádi Tari László Múzeum adattárában megtalálta egy 20. századi kántor, Knapek Dezső összegyűjtött halotti búcsúztatóit. Ezt dolgozta fel először az Országos Tudományos Diákkör pályázatára. Munkájával kimagasló eredményt: első helyezést ért el. Ezt csiszolta szakdolgozattá, most pedig - több év aprólékos könyvtári és levéltári kutatásai után - könyvvé. Nem volt pedig könnyű dolga, hiszen a búcsúztatókat írt kántor már nem él, a rá emlékezők is kevesen vannak, az interjúval és a megfigyeléssel, a néprajz és antropológia sajátos adatfeltáró módszerével ezért alig tudott élni, egyéb források pedig szétszórtak, nehezen megtalálhatók. Ezek az évek minden tekintetben a tanulás évei voltak számára: megtanulta a következetes forráskezelést, forráskritikát, a különböző jellegű források kiértékelésének és összevető elemzésének technikáit, azaz a gondos és pontos filológiai munkát. S ez bizony hasznos volt, hiszen új összefüggésekre tudott rámutatni nemcsak egy adott szövegkorpusz filológiai elemzésében, hanem sokkal inkább a búcsúztató mint jelenség kulturális és társadalmi közegének felfejtésében és megrajzolásában. Ebben pedig felsejlik a kántortanítók még senki által sem vizsgált, ám ugyanakkor nagy távlatokat felmutató kulturális közvetítő és szűrő szerepe.
Gyöngyössy Orsolya könyve nyeresége a hazai folklorisztikának, a vallási néprajzi kutatásoknak és a szűkebb táj: Csanytelek, Csongrád és környéke néprajzi, egyháztörténeti, folklorisztikai vizsgálatának. A tanár legnagyobb öröme, amikor tanítványai fejlődését, beérő kutatási eredményeit látja. Gyöngyössy Orsolya könyvével mindenkinek nagy örömet szerzett.
Barna Gábor
Vissza