Előszó
Nemegyszer nevezték a régmúltban így Erdélyt, ezt az erdős nagy hegyek koszorúzta földet, mely minden háború és viszály ellenére mégis emberi találkozások, a megértés, az üldözöttek menedékhelye és a szabadságvágy bástyája maradt. Pedig csaknem kétezer évvel ezelőtt megindult nagy népvándorlás útjába esett. Dákok, gótok, gepidák, a Római Birodalom telepesei, Bizánc, az avar, a hún, a bolgár, a kazár fejedelemség, a magyar királyság, majd a kunok, a tatárok és az Oszmán birodalom, a Habsburgok császárságának hadai küzdöttek érte, miközben néptöredékek menekültek oltalmába és találtak itt menedéket: besenyők, úzok, szászok, latinná vált (romanizált) vlachok, ruszinok, hitükért üldözött galíciai zsidók, kaukázusi örmények, anababtisták (habánok), cigányok különféle törzsei. Összehasonlítva Európa békésebb tájaival, itt a távoli hatalmi központoknak mégsem sikerült egymás ellen uszítaniuk az egymás mellé került népcsoportokat.
Nem véletlen, hogy Európában, de talán a Világon is, elsőnek itt foglalták törvénybe a lelkiismeret, a vallás szabadságát; Tordán, 1559-ben, majd 1571-ben. Az itt élő, különböző nyelvű, eredetű, műveltségű és művészi ízlésű emberi közösségek nem igyekeztek másokat a magukéba „beolvasztani" az övéktől eltérő műveltségű embereket eltéríteni sajátjuknak vallott művészetüktől, inkább rácsodálkozva a másikéra, sajátjukat próbálták még szebbé formálva felragyogtatni, miközben tagadhatatlanul tanultak is egymástól, legfőképpen igényességet.
Ennek a békés együttélésnek köszönhető Erdély páratlanul gazdag és változatos népművészete. Erről kapunk meggyőző képet a Válaszúti Múzeumban. Egy-egy kis szobába sűrítve a mezőségi, széki, kalotaszegi, moldvai csángómagyar, román, szászföldi német szobabelső és népviselet egymástól jól megkülönböztethető gazdagsága mögött felsejlenek közös vonások, gyökerek is.
Vissza