Pan Tadeusz

Előszó

Ezernyolcszázharmincnégy januárjában vetette papírra Mickiewicz a Pan Tadeusz című elbeszélő költemény utolsó sorait. Ekkor már évek óta Párizsban élt, az emigráció keserű kenyerét ette, több ezer honfitársával együtt, akiket mind az 1831-es vesztett felkelés sodort Franciaországba. A francia főváros kövezetén, az idegen környezet fojtogató ölelésében, a beteljesületlen álmok nyomán előállott egyenetlenkedésben, pártok és csoportok érdekharcában, Párizs pletykás, fertőzött levegőjében úgy csendült meg a mickiewiczi mű utolsó fejezetének crescendója („Szeressük egymást!"), mint tiltakozás a jelen ellen és egyben útmutatás a jövőbe.
A költői mű úgy szállt fel az emigráció szeme láttára, hogy egyik szárnya megmerült a lengyel hagyományok világában, másik szárnya pedig már a felé a magasság felé lebbent, amelyben az új hazafiúi erkölcs, a nemzeti felszabadító harcok parancsa szólalt meg. Worcell, a nagy forradalmi demokrata politikus sokat idézett szavai szerint a Van Tadeusz „sírkő, melyet egy géniusz keze helyezett a mi régi Lengyelországunkra". De emellett a régi nemesi lengyel haza mellett ott találhatók a műben azok az új elemek is, amelyeket a polgári fejlődés hozott magával a lengyel társadalom számára.
A Pan Tadeusz-ban elsősorban kétségtelenül a múlt páratlanul gazdag, festői leírása ragad meg bennünket, de ehhez hozzá kell tenni, hogy Mickiewicz múltszemlélete nem valamiféle világtól elvonult, önkínzó gyötrődés. Nem légüres térben született meg. Ebbe a történelmi elmélázásba beleszóltak azok a harcok, amelyeket a vesztett nemzeti felkelés után a lengyel emigráció politikai csoportjai vívtak egymással és a lengyel szabadság ügye iránt közönyös európai hatalmakkal. Vissza