Adalékok a Népköztársaság Útja történetéhez

Előszó

Amikor az "Unokáink sem fogják látni" című tévéműsorban elhangzott a felhívás, hogy segítsük megvédeni múltunk emlékeit, aligha számított valaki is arra, milyen nagy hatása lesz ennek a segélykérésnek. Azóta már az újabb adásokból rendre megtudhattuk, hol sikerült megmenteni egy régi lámpaoszlopot vagy egy díszes vasrácsot, ki milyen munka elvégzésére vállalkozott, vagy éppen milyen értékek pusztulásáról szerzett tudomást. Sokan vannak, sokan vagyunk, akiknek nem közömbös az elmúlt korok emberei által kialakított környezet védelme, hiszen legtöbbször ez szolgál mai életünk keretéül is. Néha ugyan szűknek érezzük, mint egy kinőtt, de kényszerűségből hordott ruhát, nemegyszer azonban kellemesnek, mint nagyapáink, dédapáink által nyesegetett árnyas lugast, amelyben mi is és még ma is szívesen elüldögélünk.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy mozgalmat indított el ez a műsor, melyhez korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül egyre többen csatlakoznak. Városvédők! Nevezhetjük így is őket. De nem egyszerűen a várost, hanem múltunkat, történelmünk egy-egy megbecsülésre érdemes darabkáját védik. Az egykori várostervező, a falat húzó kőműves, az ügyes kezű lakatos, az utcakövező, a bádogos, a szobrász, a festő munkáját óvják és szeretnék, ha még unokáik is megláthatnák, mert tudják, hogy múltunknak ezek az értékes emlékei segítenek abban, hogy eljövendő világunk ne csak tágasabb, de "lakható", meghitt is leyen. Ez a szándék vezérelte azt a mintegy 150 jelentkezőt is, aki arra vállalkozott, hogy fényképezőgépével megörökíti a Népköztársaság útja házainak jelenlegi állapotát, megkeresi a ma még fellelhető értékeket, leírja tapasztalatait és a ház történetéről összegyűjtött adatokat. Vissza