Előszó
Legszívesebben a házuk tetején feküdt, ahol, úgy érezte, közelebb van az éghez, a naphoz, a felhőkhöz.
Hitvány kis ház volt ez, közel a jeruzsálemi kapuhoz, ahonnan a szőlőkbe vezetett az út és...
Tovább
Előszó
Legszívesebben a házuk tetején feküdt, ahol, úgy érezte, közelebb van az éghez, a naphoz, a felhőkhöz.
Hitvány kis ház volt ez, közel a jeruzsálemi kapuhoz, ahonnan a szőlőkbe vezetett az út és azon túl a legelőkre, a nagy síkföldre, mely körülvette a súnemi lejtőket.
Hajnalban már fönn volt a tetőn és nézte a férfiakat és nőket, amint szamaraikon kimentek a szőlőskertekbe, puttonyokkal és kosarakkal, amelyek az állat két oldalán lógtak.
Az asszonyok ruhája fölött fehér lepel volt, amit munka közben a fejükre húztak és kissé megnedvesítettek a tüzes napsugarak ellen.
A férfiak vidámak voltak ilyenkor és tréfás dolgokat kiáltottak oda az asszonyoknak, akik mosolyogva felelgettek vissza nekik.
Alkonyatkor ez a sereg fáradtan és hallgatagon kapaszkodott fölfelé a városba és ez olyan volt, mint valami ünnepi menet.
A must szaga érzett rajtuk, amit a rózsaszínű szőlőből sajtoltak.
A fiatalabbja néha énekelt. A lágy, elnyújtott dalok fölhangzottak a tetőkre és ő eltűnődve hallgatta őket.
Az öregasszony gyakorta korholta őt lusta természetéért. Hogy órákig el tud feküdni a gyékényen, édes semmittevésben, karjaival a feje alatt, az eget bámulva és sohasem lehetett tudni, hogy mire gondol ilyenkor...
Vissza