Ábel viszontagságai Amerikában

Előszó

Részlet a műből:
"Éppen ott oltottuk el a minap a lámpát, hogy én elmentem a temetőbe édesanyámhoz s neki béjelentettem ámérikai nagy tervemet. Szegény anyám olyan asszony volt, kinél boldogítóbb és ártatlanabb még virágban sem termik. Amíg élt, addig is örökké pártomat fogta, csak a szeretet akadályozta meg néhanapján abban hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban ide került az örök földbe, azóta a szeretet sem akadályozta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Most is, mihelyt kiejtettem a számon, hogy Isten rendelése szerint egy hajójegyet örököltem, amivel Amerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint egy őrzőangyal, kinek csak két szárnya és egy szíve van. El is gondoltam, amint a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket sárga színben és gyenge pirosban hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!
Bezzeg apám nem andalódott el ilyen könnyen semmiféle szándékomon, mert most is vizsgálódva nézett, mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a sarkamot és pislogott bé a homlokam mögi, hogy mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy szép este vagy egy szebb hajnalon felpattanok a hajójegyre és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Operenciás tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is s hát még ami tudományt belőlem merített! Mint például azt, hogy nemcsak lábon járó emberek élnek hanem vannak szárnyasok is! Tehát nem lehet oktalansággal hibáztatni, amiért szemmel tartott engem." Vissza