Ábel Amerikában

Előszó

Részlet a könyvből:

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél boldogítóbb és ártatlanabb még virágban sem termik. Amíg élt, addig is örökké ártomat fogta, csak a szeretet akadályozta meg néhanapján abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban lekerült az örök földbe, azóta a szeretet sem akadályozta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Most is, mihelyt kiejtettem a számon, hogy Isten rendelése szerint egy hajójegyet örököltem, mivel Maerikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint egy őrzőangyal, kinek csak két szárnya és egy szíve van. el is gondoltam, amint a temetőből hazafelé jöttemben a faleveleket sárga színben és gyenge pirosban hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!
Bezzeg apán nem andalodott el ilyen könnyen semmiféle szándékomon, mert most is vizsgálódva nézett, mint jegytulajdonost. Folyton ügyelte a sarkamot és pislogott bé a homlokam mögi, hogy mit akarhatok. Talán még az is megjárta az eszit, hogy egy sép ete vagy egy szebb hajnalon felpattanok a hajójegyre és úgy elvágtatok rajta, hogy még az Operenciás tenger vizét is csak játszva fogom meglegyinteni, mint a fecske. Eszes ember volt ő magától is s hát még ami tudomnáyt belőlem merített! Mint például azt, hogy nemcsak lábon járó emberek élnek, hanem vannak szárnyasok is! Tehát nem lehet oktalansággal hibáztatni, amiért szemmel tartott engem. Aminthogy akkor sem szóltam semmit neki, amikor felébredtem egy éjszaka és azt láttam, hogy az ujjasom zsebeiben kotorázik. Tudtam, hogy a jegyet akarja megfogni valahol s mintha álmombn féltenék valakit eg yharapós kutyától, háromszor is elkiáltottam magamot:
- Megharapja! Megharapja! Vissza