Ábel a rengetegben

Előszó

Ősi folklór-emlékezet őrző néplélekből szakadt ki Tamási Áron művészete. A székely népi világ üzenetét hozta az irodalomba a szülőföld meleg öleléséből és még távolabbról, ahogy ő mondja "valahonnét a keleti pusztákról, melyeknek tüzei átsütnek ezer éven és vadjai átbőgnek a civilizáció vasbeton falán".
A két háború közötti magyar irodalomban sajátosan eredeti írói arcél a Tamási Ároné. Népi és modern, realista és expresszionista, sőt szürrealista kísérletéről is tudunk. Minden kortársánál közvetlenebbül kapcsolódik a néphagyományokhoz, a népballadához, népmeséhez, a népnyelvhez. Népiessége sajátszerűségénél fogva nemcsak Móricztól határolja el, de alapjában a népi irodalom valamennyi művelőjétől. Ahogy a szavakat kiválasztotta és egymás mellé illesztette, ahogy szemlélődött és érzéseit kiöntötte, ahogy töprengett és gondolatait felékesítette, mindebben költő volt, méghozzá a felajzott lelkületűek közül való. Életérzésében, magatartásában, nyugtalanságában, szépségimádatában részben a XIX. század, részben az avantgarde látnokaival tartott rokonságot. Első regénye (Szűzmáriás királyfi) még a hagyományos elbeszélő tónusban indul, de már a második kötetben lírára, szabadversre vált át. Még korai novelláiban is egy-egy jelentéseket és látomásokat felidéző képben vagy épp liturgikus szövegek ritmusát követő szerkezetben felötlik szenvedélyes vonzalma a modern szabadvers eszközei iránt. Sohasem lett hűtlen a megfogalmazható, szavakban élő szépséghez. Hitt a szó varázserejében, mint egykor a táltos mesemondók, ifjonti hévvel és az öregség higgadtságával hozzájuk menekült, amikor a lázadás lángjai égették, s amikor a parázs a hamu alatt már szunnyadni kezdett. Örömét lelte a mutatványban, abban a székely népnyelvi ízeket árasztó, tiszta beszédben, amely a játék, a tréfa, a körülményeskedő furfang, a természettel való bensőséges érintkezés, a szabad szárnyalás ezer színében tündökölt a Tamási könyvek lapjain. Vissza