A zsákmány I-III./Elbeszélések

Előszó

Zola nagy regénysorozatának első művében, Rougonék szerencséjé-ben azt beszéli el, hogy az 1851. december 2-iki államcsiny után a zavarosban halászók Franciaország vidéki városaiban hogyan láttak hozzá a véres pénzszerzéshez; második munkájában, A zsákmány-ban pedig arról szól, hogy ugyanakkor Párizsban hogyan kezdték el a zsákmányolást azok, akik a legügyesebben és a legnagyobb lelkiismeretlenséggel tudják kiaknázni a politikai viszonyok megváltozásával együtt járó uj lehetőségeket, az üzérkedésnek micsoda dühöngését varázsolta elő az uj uralom és hogy a pénzvadászat láza milyen erkölcstelenségekhez, milyen általános romláshoz vezetett.
A zsákmányolók között itt is nevezetes szerepet játszik egy Rougon: Aristide, harmadik fia annak a Pierre Rougonnak, aki a délvidéki fölkelés vérbefojtásával alapította meg családja „szerencséjét". Csakhogy Aristide Rougon már Saccardnak nevezteti magát, hogy ne legyen alkalmatlan testvérbátyjának, Eugénenek, aki lassanként politikai hatalommá növi ki magát és hogy ne legyen kénytelen lemondani olyan üzletekről, amelyeket nem engedhetett volna meg magának, ha a hires politikus nevét viseli. (Akkor még, ha nem volt kisebb az erkölcstelenség, több volt a szemérem, mint most.) Ez a Saccard, aki első felesége halálát és második, szégyenletes házasságát használta fel arra, hogy kis tisztviselőből szédítően és szédületesen üzérkedő vállalkozóvá alakuljon át, aki feleségétől és fiától kezdve mindenkit kifoszt, aki többször meggazdagszik és újra meg újra tönkremegy, de mindig talpára áll, nemcsak A zsákmány protagonistája, hanem A pénz-é is. A regénysorozatnak ez a tizennyolcadik müve ismerteti meg Saccardban azt a szenvedelmes játékost, akinél az üzérkedés már az élet céljává válik, aki előtt minden eltörpül amellett, hogy a lázasan működő képzeletben felburjánzó ötleteket megvalósíthassa. Vissza