A zobáki biró

Előszó

Esteledett. A lenyugvó nap bibor uszályai néhány apró felhő szaggatta pajkosan szerte-szél. A meleg lekésett Phőbus szekeréről és kétségbeesetten láncolt, rezgett a Mecsek szük völgyeiben. Langyos szellő futott végig a tájon, hirdette az est közeledtét. A szálas fenyők méltóságteljesen bókoltak egymás felé, elköszöntek az éjszakára. Korhadt törzsű tölgyek zizegve hintették sárgult leveleiket az? erdő zöld mohájára, puha ágyat készítve a vándornak éjszakára. A madár csicsentve szökött a magasba: a nyugovóra térő föld esti imáját vitte az ég urának.
A komlói bányáktól kelet felé vezető uton, egy fiatal lovas biztatta ügetésre lovát. Az állat a biztatást komolyan vette és erős, csontos lábait jól felszedve, zajtalanul ügetett a puha erdei uton. Szívesen ment, mintha érezte volna, hogy haza felé visz az utjok. A lovas azonban nem sokáig birta a rázást. Nyilaló fájdalom torzította el csinos, napbarnított arcát s kétségbeesett rántással fogta le a lovat. Az értelmes állat azonnal megállott, 1 az ifjú fájdalmas nyögéssel tapogatta bal vállát. Miután fájdalma csillapodott, gyengéd biztatással, régi, összeszokott jóbarátok hangján szólott a lovához:
- Na Ráró, menjünk! De csak lassan! Ráérünk, van időnk. Ugy is csak sötét éjszakára szabad odaérnünk, hogy meg ne lássanak bennünket. - Szeretettel veregette meg az állat nyakát, a kantárszárat elengedte és mintha valakivel beszélgetne, hangosan fűzte tovább gondolatait. - Igen, csak sötét éjjel lehel. Csak sötét éjjel, mintha lopni mennénk, nehogy meglássanak, mert abból baj lesz... Baj!... Börtön vagy talán ennél is rosszabb... A halál... Vagy mindenekfölött a legkegyetlenebb, hogy neki lenne baja. Neki, az édes anyámnak. Azért, hogy házába fogadta gyermekéi, aki hozzá menekül s bánatát, szerencsétlenségéi elpanaszolja, hogy szerető keblére bújva menedéket keressen az üldöző sors elől. Vissza