A zene esztétikája

Előszó

Schopenhauer minden világi jelenségben, az akarat nyilvánulásait látja, így a művészetekben is.
Az építő művész az akarat legalsóbbrendű nyilvánulásait az építő anyag nehézségeivel, merevségével és keménységével tünteti fel. A kerti művészet, a növények szabad fejlődésének utánzása, a növényekben lakozó akarat korlátlan nyilvánulása és a legszebb akkor, ha teljesen mentes az emberi beavatkozás látszatától. A szobrászat és festészet az ember és az állat, a tájképfestés azonkívül a növényvilág és a szervetlen természet akaratnyilvánulásait mutatja természetes mivoltukban. Az embereket ábrázoló szoborműveknél a szépség, kellem és báj a fődolog, az arczképeknél a jellem is kifejeződik. A történelmi festmények az emberiség ideájának kifejezését ábrázolják az akarat által véghezvitt cselekmények segítségével; ide sorozza Schopenhauer a vallásos tárgyú művészeteket is. Az írásművek, amennyiben az esztétika körébe tartoznak, szintén az akarat objektivációjának kifejezése: az író azzal a világossággal és élénkséggel iparkodik az olvasó, illetőleg a hallgató lelkületét és fantáziáját megindítani, mellyel ő az illető tárgyat vagy eszmét felfogta. És végül a zene az akarat, a világ megismétlése.
A művész, a szerző csak közeg. Nála az akarat a rendesnél nagyobb felismerő tehetséget produkált. »A hasznos művészetek anyja az értelem, emezeké a lángész, amely már magában véve is a feleslegnek egy fajtája.« Vissza