Előszó
AZ OLTHATATLAN TŰZ címmel az irodalmi és művészesten elmondott ünnepi beszédéből idézzük: A Kárpátok mesés koszorújában, vadul széttépett ősi földjén, az édes anyaországon kívül öt mostoha utódállamban, a megostromolt Európa kellős közepén, a vasfüggöny rabtartó oldalán, a történelmi örvény enyhe kábulatában, testvértelenül, egyedül él egy maroknyi nép, de nagy nemzet. Nekünk, a szó alapértelmében "élet és halál" kérdése: mit érez, gondol, tervez, álmodik, mond és cselekszik az a kis körülzárt nemzet ma és holnap, a következő évtizedben, az örök magyar fennmaradás érdekében. Mi, akik az irgalmatlan messzeség páholyából figyeljük a gyorsan kibontakozó eseményeket, tisztábban halljuk a csontvelőig metsző létkérdéseket: Mi jogon reméljük fennmaradásunkat? Mi különös érdemünk van a túlélésre? Miben vagyunk mi különbek, mint az évezredeken keresztül kihalt, kiölt, a világ minden tájában szétzilált népek hosszú sora Ázsia száraz sivatagjain, Amerika füves lankáin, Afrika könyörtelen ege alatt és az "öreg földrész" ezer zegében-zugában? Milyen csodára várhatunk, hogy megmentsen bennünket a szilánkokra hullástól, a csendes beolvadástól, a nyomtalan elmúlástól, az ibérek, punok, kelták, a halálvonaglásukban is büszke baszkok, az egykor rémületes tatárok szívfacsaró, siralmas sorsától? Német történet-bölcsészek Q.G. von Herder), pánszláv ármánykodók (J. Kollár), újlatin álmodozók, újsütetű, mesterségesen összefércelt országok álprófétái, történelemhamisítók sáskaseregei már 1800-tól napjainkig untalanul súgják-búgják fülünkbe: mily rettenetes csapás az "ő" Európájukra, hogy mi egyáltalán létezünk és élni akarunk, milyen égig csapó, örvendetes esemény lenne, ha mi, magyarok, minden különös hűhó nélkül, békésen kimúlnánk, és az óföldrész három nagy nemzetcsaládja - a germán, a latin, és a szláv - közös országhatárokat vonhatna az egykori magyar élettéren keresztül!
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal