A XVI. század magyar dallamai

Előszó

A régi magyar verses irodalom, különösen a XVI. századi énekköltészet rendszeres tanulmányozásának alapvető fontosságára először Toldy Ferenc hívta fel a figyelmet azzal, hogy összefoglaló irodalomtörténeti munkáiban ezeknek a korszakoknak az irodalmából indult ki.1 Tudományos munkásságának egyik legfontosabb része a régi magyar irodalom forrásainak búvárlása és a velük foglalkozó kutatómunka megszervezése volt. Művét e téren kezdettől fogva kitűnő munkatársak, tanítványok és utódok folytatták, akik közül elég csak a legkiválóbbak : Erdélyi János, Szilády Áron, Erdélyi Pál, Dézsi Lajos, Horváth Cyrill és Horváth János nevét említenünk. Közülük Szilády és befejező részében Dézsi, valamint az I. kötet újabb kiadását (1921) tekintve Horváth Cyrill munkájának gyümölcse a Régi Magyar Költők Tára (I-VIII. 1877-1930), a későközépkori kódexek magyar nyelvű verses szövegeitől kezdve 1570 tájáig készült verseink összefoglaló tudományos igényű kiadása. Az időbeli határvonal nem egészen pontos, mert a szerkesztők a név szerint ismert vagy tisztázott szerzők legkorábbi jelentkezésének időrendjében haladnak s így a gyűjtemény utolsó köteteiben szerepel néhány viszonylag késői darab, de hiányoznak belőle szép számmal az 1560 körüli esztendők nemegyszer jelentékeny értékű énekei. Ezek ugyan túlnyomórészt megtalálhatók az egyházi népénekeskönyvekben és más vallásos és világi tartalmú egykorú kéziratos gyűjteményekben, de a pontosabb, betűhív közlésmód és újabb jegyzetek tekintetében egyaránt új kiadásra érett Szilády-Dézsi-anyag kívánatos publikációja, vagy akár továbbfolytatása esetében sem lenne helyes őket egyszerűen figyelmen kívül hagyni, mert nélkülük a XVI. század költői anyagának kritikai kiadása semmiként sem tekinthető teljesnek. De ezeken az énekeken kívül nem található meg a félben maradt gyűjteményben a késő XVI. századi históriás énekek egész sora sem. Ennek a hiánynak pótlása pedig mindenképpen a legmúlhatatlanabb feladatok közé tartozik. Vissza