A XIX. század pesszimizmusa

Előszó

A Magyar tudományos akadémia bírálói közül az egyik (Pauer Imre) e pályaműről imígy nyilatkozik: «Minden sora mélyebben gondolkodó főre vall. Szerző hű és vonzó képet nyújt Schopenhauer életéről, bölcseletének geneziséről és rendszerének irányzatáról.»
A másik (Danielik János) ezeket mondja: «Gyakorlott iró Ő, kinek a nyelv hatalmában van, iskolázott és világos fő, ki a mint tisztán felfog, azonképen tisztán ád vissza. Ismertetés és biráskodás szinte hivatása. Meg vagyok győződve, hogy ha magát Duns Scotot kellene ismertetnie és megbírálni, asubtilis doctorral ép oly játszó könnyedséggel fogna elbánni, a mint jelen pályaművében elbánt Sehopenhauer és Hartmann a phantasiát meglehetősen csiklandozó rendszerével.»
A PESSZIMIZMUS MINT TÖRTÉNETI PROBLÉMA.
A pesszimizmus mint rendszeres világnézlet a mi korunk sajátja s mint ilyen a század filozófiai gondolkodásának egyik bélyegző vonása. Az élet bajait s nyomorúságait nem mi találtuk föl; jobban sem érezzük, mint azelőtt érezték; de még hangosabb, megragadóbb kifejezést sem tudunk nekik adni. Mióta emberek éreznek s érzéseikre eszmélnek: próféták, költők, filozófusok vetekedve hirdették, megénekelték, magyarázgatták ez emberi élet sötét, ijesztő oldalát. Mily meghatóak a bibliai irók bús panaszai az emberi dolgok hiúságáról! A görög élet vidám zaján is áthat a stoikusok komoly szava, mely minden örömet kárhoztat, mert az örömnek is keserű az alja. E hang áthallatszik az ifjú keresztyén világba is, melynek szenvedések s üldözések ringatják bölcsőjét, melynek legfőbb öröme a vértanú koszorúja, egyedüli boldogsága a földi boldogság megvetése. De sem a biblia prófétái, sem az ókor stoikusai, sem a keresztyénség vértanúi nem pesszimisták. Próféták, stoikusok, vértanúk hévvel ragaszkodnak valamihez, a mit mindennél becsesebbnek tartanak. A próféta kéjjel hirdeti az egy Isten dicsőségét s hatalmát; a stoikus büszkén érzi lelkének mindentől független csöndjét s nyugalmát ; a vértanú az örök élet reményében keresi a halált s lép dicsőült arczczal a máglyára. A rendszeres pesszimizmus nem ragaszkodik semmihez, nem tart semmit sem értékesnek a világon. Veleje e tételben rejlik: Az élet nem érdemes arra, hogy éljük. E tételt nem elkeseredett hangulat kifejezéseként mondja ki, hanem objektív igazságnak hirdeti, mely okokkal bizonyítható s mindenkire érvényes. E rendszeres pesszimizmusra előbbi századok gondolkodása nem ad példát, ez a tizenkilenczedik század sajátja... Vissza