A Waldorf-pedagógia és a korproblémák

Előszó

Abban a nem mindennapi helyzetben vagyok, hogy osztálytanító lehetek egy Waldorf-iskolában. Abban a hitben élek, hogy ez egy kivételes helyzet. Abban a kegyben van részem, hogy minden áldott napom valódi élményeket ad. Abban reménykedem, hogy a valóságot tudom megérinteni a majdan felnövő gyerekek révén.
A Waldorf-pedagógiát nem most találták ki. Ám oly sok eleven kérdés jön manapság be minden nap két lábon az iskolába, hogy folyton gyakorlati tanácsokért eseng kimondva-kimondatlan minden tanító. Szerencsére ilyesmi alig-alig van receptre felírható javallatként a Waldorf-pedagógia nagy, titkos gyógyszerkönyvében. Azért szerencsére, mert aki használná, rögtön vád alá is kerülhetne: lejárt ám a szavatossága! Hisz már „oly más ez a kor"! És „olyan mások a gyerekek"! Igaz. Ezért a recept minden alakalommal újra kitalálandó egy titkos vegykonyhában: a tanító szívében.
A feladat nehézsége nyilvánvaló. Sokszor az embernek magának mint felnőttnek is megválaszolatlan kérdései vannak az új és új jelenségekkel kapcsolatban. Akkor még legyen válasza, méghozzá konkrét és cselekvő válasza mindarra, amit e kérdéses kor a frissen felnövekvő gyermekben okoz?
Mindeközben pedig ezt a rég kitalált pedagógiát folyton önmagában is újra ki kell találni. Nem lehet eleget foglalkozni vele; hiányérzet, tanácstalanság, tétovaság kísértenek évről évre a tanárokban: tudom-e, mit csinálok? Úgy érzékelem: van egy űr az antropozófiai alapú embertan és a gyakorlat konkrét történései között. Természetesen személyre és tehetségre szabottan másként és másként mindannyiunkban. Vissza