A vonatsínek párhuzamosak...

Előszó

Szüleink a Nátus tanárai voltak. A húszas évek végén sokszor bejárhattunk apánk fizikai szertárába. Különösen vonzott bennünket a nagy rádiókészülék, amit apánk Fejes Zsiga bácsival, a gimnázium fizikatanárával szerelt össze. Minden tanárnőt jól ismertünk, így Czucza Emma nénit is, aki találkozáskor kedvesen megsimogatta arcunkat. Amikor elértük a hatodik életévet előbb én, aztán két évvel később a húgom Emma néni növendékei lettünk a gyakorlóiskolában. (A három fiútestvér más iskolában járta ki az elemi iskolát.) Az a négy év, amit Emma néni keze alatt töltöttünk, meghatározó volt számunkra. Igazi nevelő volt. Rajongva szerettük, s az óraközi szünetekben minden ujján csüngött egy-egy kislány, a többiek pedig meleg kendője szélébe kapaszkodtak, míg végigment a tanáriba vezető folyosón. 1948-ban kérte nyugdíjazását, én lettem az utódja. 1959-ben elkerültem Szombathelyre a felsőfokú tanítóképzőbe, de levélben tartottuk a kapcsolatot, s ha Pápára látogattam, mindig felkerestem. Nagy érdeklődéssel hallgatta beszámolóimat. Sok tanítványával tartott kapcsolatot. 2008-ban fedeztem fel a Jókai Füzetek sorozatában, hogy a 47. és az 52. szám szerzője Czucza Emma. Rögtön megrendeltem a Jókai Könyvtártól a két írást, postafordultával meg is kaptam ajándékba. Meghatódva olvastam írásait, nagyszerű ember és igaz magyar volt. Már régóta készültem megírni a második világháborúról szóló élményeimet, ezek között Czucza Emmáról is többször esik szó. Sorsunkban sok a közös vonás: hivatásszeretet, olvasás, kézimunkázás, levelezés, teniszezés - és nem utolsó sorban: én is voltam marhavagon lakója. Abban is rokon a sorsunk, hogy nem mentünk férjhez, de példája nyomán én is megtapasztaltam, hogy egy pedagógus saját gyermek nélkül is nagycsaládos. Vissza