A víz meg a hal

Előszó

Története során Vietnam népe a költészettel összeforrva élt, akárcsak a költészet a zenénkkel. A vers bel cantó-ja nem csupán a szív, a lélek kiáradása, hanem nálunk még ennél is több: szinte a zene egyik megjelenési formája. Mind a kettőben egyaránt váltogatja egymás a kemény dúr-hangnem és a lágy moll. Mi sem természetesebb, hogy énekeljük is az ily módon szerkesztett verseket.
Nyelvünk szókincse dallamos és egytagú, tehát mindegyik szava könnyen válik verslábbá - arra született, hogy a költészeté legyen. A rímek buján nőnek. Velős mondásaink, közmondásaink végén mindig ott nyílik a rím. A szomszéddal pörölve asszonyaink gyakran élesítik nyelvüket rímes fricskákkal, s amikor rossz a kedvük, akkor is rímesen pattog a szavuk. A szürke hétköznapok tehát észrevétlenül verseket szülnek.
Ősköltészetünk nagyon régi időkre nyúlik vissza. Kezdeti nyomai első függetlenségi harcunk idejéből (i. e. I. sz.) valók. A szájhagyomány ezt a le nem írt szellemi kincset versformába, dallamba zárva őrizte, óvta és adta át a századok során egymásba fonódó nemzedékeknek, amelyek aztán úgy vettek át minden sort, mint eltűnt idők életének naplóját vagy enciklopédiáját, belőle olvasták ki a szegény ember gazdag lelkivilágát, fájdalmát, reményét, meg azt is, hogy a nép nem sajnálta a gúnyt az őt keserítő királyoktól, mandarinoktól és földesuraktól. De amikor a szerelem tölti el a nép fiának szívét, akkor a régi verssorok megtelnek százszínű és mélyről fakadó líraisággal. Vissza