Előszó
Don Lotario és Hope lord.
- Még egy ugrás, kedves Sólymom és odaát leszünk! Azután repülhetsz a síkságon, mint az indián nyila! Nos, előre, bátran!
Mialatt ezt mondta, a lovas, aki baljába...
Tovább
Előszó
Don Lotario és Hope lord.
- Még egy ugrás, kedves Sólymom és odaát leszünk! Azután repülhetsz a síkságon, mint az indián nyila! Nos, előre, bátran!
Mialatt ezt mondta, a lovas, aki baljába fogta kantárszárát, jobbjával biztatólag veregette büszke paripája nyakát.
Azonban nagy merészséget követelt Sólymától, amely vonakodott az előtte tátongó sziklahasadékot átugrani. Fölemelte mellső lábait, de visszariadt, toporzékolt.
- Mi jutott eszedbe! Meg akarsz ismerkedni sarkantyúimmal? - kiáltott haragosan az ifjú lovas, nem gondolva arra, hogy egy elhibázott ugrás, amely a harminc méteres mélységbe fordíthatja, életébe kerülhet.
- Igen, még eddig nem tapasztaltad ki sarkantyúimat, nos, ismerd meg tehát őket!
A hosszú spanyol sarkantyúk mélyen behatoltak az állat véknyába, amely fájdalmában ágaskodott, vadul oldalvást ugrott, mintha le akarná dobni lovasát, majd összeszedve erejét, hatalmas ivben vetette át magát a sziklahasadékon.
A túlsó oldalon reszketve pihent meg és mintha tudatában volna az élet-halál veszedelemnek, amelyben forgott, aggodalmasan nyerített. A lovas diadalmasan, vidáman nevetett.
- Nos, ugye mondtam, te botor állat, - szólt lovához, mintha az megértené. - Legjobb a legrövidebb ut, vezessen bár száz hasonló sziklahasadékon keresztül!
Vissza