A világ ura I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

Don Lotario

- No, ugorj még egyet, jó Rosinantém és odaát leszünk! Aztán röpülhetsz majd végig a síkságon, mint valami indián nyila! No, bátran! - mondotta az ifjú lovas, baljában a gyeplőt fogva és jobbjával bátorításul a büszke állat nyakát veregetve.
Rosinante húzódott az előtte tátongó szakadéktól. Ugrásra emelkedett ugyan, de aztán visszahőkölt és fölágaskodott.
- Megsarkantyúzzalak, hé?! - kiáltott föl az ifjú haragosan és nem törődve azzal, hogy ha lova elvéti az ugrást, halál fia, mert a hasadék több, mint tíz méter széles. - Még nem ismered a sarkantyúm ízét!
Fényes, hosszú spanyol sarkantyúját a ló ágyékába nyomta, úgy, hogy az állat kínjában fölágaskodott és félreugrott, mintha le akarná vetni lovasát, aztán hatalmas szökéssel a szakadék másik oldalán termett. Ott megállt és lihegett, mintha tudná, hogy nagy veszélytől szabadult. Lovasa azonban vidáman fölkacagott.
- Ugy-e megmondtam! - szólt, mintha lova értené. - Mégis ideát vagyunk és nemes véred ott piroslik a sarkantyúmon.
Jó megjelenésű fiatalember volt, húszegynéhány éves, tetőtől-talpig valódi spanyol telivér, akárcsak a lova, amely nevén kívül semmi tekintetben sem hasonlított Don Quijote girhes gebéjére. Sötét hajfürtök lengtek a panamakalap alatt, szeme tüzesen csillogott sasorra fölött és erős bajusza akkor sem lehetett volna gondosabban kipödörve, ha a madridi "Puerta del Solón" lovagolt volna Felső-California sziklás rengetege helyett. Még öltözékében is látszott valami az igazi spanyol természetes előkelőségéből, bár szabása nem volt teljesen olyan, mint az anyaországi uraké és inkább a délszaki éghajlathoz alkalmazkodott. Egyébként büszke, szép arcú ifjú volt, izmos testalkatú, aki, - mint fajtestvérei a pyreneusi félszigeten, - férfivá érett már abban a korban, melyben a hűvösebb északi nap fiai még félig-meddig gyermeknek számítanak. Vissza