A vén kisasszony titka

Előszó

Részlet a könyvből:

- Hellwig, az Isten szent szerelméért, hova hajtasz tulajdonképen?!
- Hová? . . Hát egyenest a városba, ha nincs kifogásod ellene! - válaszolta Hellwig félig dacosan, félig gunyorosan.
- De hiszen oda sohasem vezetett az út földbuckákon át! Elment az eszed, Hellwig? . . . Megállj! Ki akarok szállni. Semmi kedvem sincs, hogy kiboríttassam magam, hogy összetöressem a csontjaimat... Meg állsz-e rögtön?!
- Ugyan, ugyan. .. Hogy kiborítsalak, én? Már mint én?!... Ilyesmi még sohasem esett meg velem...
Valami efélét akarhatott Hellwig mondani, egy hatalmas recsegés, ropogás azonban ajkára forrasztotta a szavait. Lova összeesett, tüszkölt, kalimpált a földön, majd pedig egyetlen lendüléssel ismét talpraállt s őrült vágtatással tovairamodott a mezőkön át.
- Szép eset, gyönyörű meglepetés! - dohogott a kérdezősködő s a nedves, frissen szántott búzaföldről nagy nehezen feltápászkodott. Kinosan nyögött:
- Hé! Halló! Hellwig, Böhm! . .. Éltek-e még?
- Persze, hogy élünk! De még mennyire! - válaszolta Hellwig s maga körül tapogatózva a parókája után kutatott a szutykos földgöröngyökön. Gyenge hangjában nyoma sem volt már sem az önbizalomnak, sem a gúnynak ... A harmadik áldozat is próbálkozott kézzel-lábbal feltápászkodni. Nagyokat fujt és éktelenül káromkodott, mert nehéz, kövér teste minduntalan visszazuhant az anyaföldre. Csak nagy erőlködések árán sikerült végre ismét abba a nemes pózba jutnia, amely Isten nemes kreaturái között leginkább jellemzi az embert.
Mikor pedig a balesetnek mind a három áldozata végül talpra állt, eltünődtek: - Mi is történt hát voltaképen és mi lesz ezután...? Vissza