A véletlenek embere

Előszó

A könyv, amelyet az olvasó a kezében tart, „A véletlenek emberé"-nek immár hatodik kiadása, öt kiadást Magyarországon ért meg. Fölmerülhet a kérdés, miért határoztam el magam arra, hogy évtizedek elteltével hatodszor is megjelentetem. Legutóbbi könyvem, a „Szabálytalan önéletrajz" után sok levelet kaptam olvasóktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, amelyekben azt kérdezték, hogy beváltom-e a könyv végső fejezetében tett ígéretemet és folytatom-e visszaemlékezéseimet, lesz-e a „Szabálytalan önéletrajz"-nak második kötete is. Nos, miután hosszú-hosszú esztendők múltával leemeltem könyvespolcomról „A véletlenek emberé"-nek egyetlen megmaradt „szerzői példányát" és újra elolvastam, ráeszméltem, hogy ez a régi regényem mintegy kiegészítése - furcsa módon, azt mondhatnám, hogy előzetes kiegészítése - az életrajzi kötetemnek. Természetesen más műfaj, regény, szabadabban, kötetlenebbül, kicsit erősebb szóval: gátlástalanabbul tárja fel Udvari Sándor életét, (így hívják a regény hősét), mint a „Szabálytalan önéletrajz" Újváry Sándorét. (így hívnak engem.)
A „Szabálytalan önéletrajz" iránti érdeklődést és méltányoló fogadtatást nagyrészt annak tulajdonítom, hogy a mai olvasó szívesen és érdeklődéssel fordul a századeleji Budapest, a húszas, harmincas évek felé, szívesen találkozik az akkori kor típusaival, jellegzetes karaktereivel, úgy feledkezik annak az időnek a légkörébe, ahogyan a Panoptikum látogatója. Aki már élt akkor, az lépten-nyomon ismerősökre bukkan, a fiatal olvasó pedig mintegy expedícióra indul a számára idegen világ egzotikus környezetében. A kirándulás mindkettőnek, öregebbnek is, fiatalabbnak is hasznos és tanulságos lehet, az embernek gyakorta a Múlt felé kell fordulnia ahhoz, hogy megértse a Jelent és következtetni tudjon a Jövőre. Vissza