A Velencei Carta alkalmazása a Magyar Műemlékhelyreállítási gyakorlatban

Előszó

A műemlékek védelmének gondolata kezdettől fogva felvetette annak szükségességét, hogy az ember a passzív védelmen túlmenően aktívan is beavatkozzék azok létezésébe, akár azok fenntartása és használata, akár pedig helyreállítása érdekében. Az a felfogás, amit a társadalom ennek a beavatkozásnak céljáról, feladatáról, módjáról és mértékéről vallott, mindenkor függvénye volt az adott kor és társadalom világnézetének, történelemről és művészetről alkotott szemléletének, s egyben hű tükre is volt annak. Míg a XIX. századot, a műemlékvédelem e kezdeti korszakát a társadalomról és történelemről alkotott ellentmondásos nézetek a történeti és esztétikai szempontok téves értelmezésére és ezen keresztül eszmei tévútra vezették, a XX. században a műemlékvédelemről alkotott felfogás mindinkább tisztulni kezdett, és a történeti hitelesség és a műemlék anyagában való konzerválása irányába fejlődött.
E tisztultabb felfogás nyomán alakult ki az a nézet is, amely a műemlékeket az egész emberiség közös kulturális örökségének tekinti, s épp ezért az emberiség egyetemleges felelősségét veti fel a jövő generációkkal szemben e kulturális örökség megőrzése és továbbadása tekintetében. Ez a felelősség fejeződött ki már az 1931. évi Athéni Konferencia alkalmával lerögzített nemzetközi érvényű alapelveken, és ugyanez a felelősség nyert megfogalmazást elmélyített és kiszélesített formában az 1964-ben elfogadott Velencei Carta téziseiben is. Vissza