A végzet tenyerén

Előszó

Részlet a könyvből:
A fjord meredek sziklafalára tömören felgomolygó fakó ködök telepedtek, mint ormótlan lépcsőfokok. A tenger fakón nyúlt a messzeségbe. Bent, a roppant sziklahasadék mélyén, teljes szélcsend volt. Fent néha egy-egy erősebb szélroham söpört végig a fennsíkon, és ilyenkor a nyáj összeverődve, lassan-lassan, akarata ellenére sodródott a szakadék felé. A nagy mohos kövön ülő pásztorlány mozdulatlanul nézett a távolba, odakiáltott valamit a vezérkosnak, amely félig szitok, félig a szakadékba zuhanást elhárító varázsszó volt ezen a vidéken, a hegytetőn, az ostromba, vörös kövekből összerótt vár és a sziklafal aljában, a tengerparton meghúzódó halászfalu környékén. Egy pillanatig lehajtott fejjel figyelte, megfordul-e a nyáj, aztán tovább nézett oda, ahol a szürke sziklafalakon megtorlódott ködön túl összeért a halványkék égbolt az acélszürke tengerrel. Vaskos, napszőke haja merev fürtökkel vette körül fehér bőrű arcát, amelyen most töprengés ült. Ha felzúgott a szél, a hajfürtök átcsaptak homlokán. Érett, piros ajkát szorosra zárta. Finom csitriarcán fintor rezzent, de nagy, kék szeme elgondolkodó maradt. A nehéz, otromba ruha néha esetlenné változtatta nyúlánk alakját. Egy kissé kidudorodó arccsontjai különös, érdes jelleget adtak arcának. Valahol bent, a sziklafal felé vezető ösvényen vadászkutya rekedt ugatása csapott fel. A lány félve, hogy a nyáj megriad, nyugtalanul felegyenesedett.
- Harald! Swen! Küldjétek vissza a kutyákat! - kiáltotta kissé riadt, de erős hangon. - Hányszor mondjam, hogy a vezérkosom nem szereti a falkavezetőket?! A sziklák mögül két szálas, nehéz léptű fiatal legény alakja bukkant fel. A lány látta vállukon az ünnepélyességet jelző farkasbőrt, és nagy kék személben izgalom rezzent. Vissza