A végtelen menet

Előszó

Részlet a könyvből:

"Nem tévesztettek meg. Most, hogy becsukódott az ajtó a Bizottság mögött, nyugodtan megállapíthatom, hogy egy pillanatra sem tévesztettek meg. Sohasem hittem, hogy az Igazgatófőorvos úr valóban csak igazgató főorvos és bár kitűnően játsza a szerepét, én az első pillanattól gyanakodtam - tudtam, hogy csak szerep. Szerep takarni az igaz szándékot, ami egyszer csak elő fog bukkanni. Nem tudtam, hogy mi lesz az ami meg fog jelenni, de vártam, alakoskodtam, adtam a mit sem sejtő beteget, a gyógyulásban bízó ideglázas senyvedőt, szedtem a pirulákat, altatókat, szeliden sétáltam a kertben a többiekkel, jámborul, mint aki elhiszi, hogy csak gyógyulásra tartják itt. De sohasem tévesztettek meg; a gyanúm bizonyítékok nélkül is, bizonyság erejével égett, mert őriznek - fogoly vagyok.
Persze Alberich juttatott ide, bár felteszem, hogy ő is csak jelentéktelen kerék a hatalmas gépezetben, ami most lassan és félelmetesen mozgásba lendűl ellenem. Megtaláltak és összefogtak, hogy felelősségre vonjanak, mint az utolsó életben lévőt, akit még elő is lehet ráncigálni. Ma már tudom hiba volt kiszökni a forradalom alatt a vasfüggöny mögül, mert ott senki sem törődött velem, de még nagyobb hiba volt megbízni Alberichben -, dehát kiben bízhatok, ha nem a saját bátyámban? Hogy miért szövetkezett Alberich velük - még nem tudom pontosan, hogy kikkel állok szemben, de majd kiderül ez is -, miért adja kezükre egyetlen testvérét - ez is egyike az eseményeket körülvevő, megfejtésre váró rejtélyeknek." Vissza