A végjátékok taktikája

Előszó

Sokat vitatott kérdés, lehet-e a sakkot tudománynak tekinteni. A kérdés felvetői természetesen nem gondolnak arra, hogy akár a kedvtelésből szórakozó játékosokat, akár a nagyszerű sporteredmények eléréséért küzdő versenyzőket olyanoknak tekintsék, akik a sakkozás művelése közben tudományos tevékenységet fejtenek ki. Még a legavatottabb nagymesterek is inkább művészivé tökéletesített adottságoknak, mint tudományos értelemben vett képzettségüknek köszönhetik sikereiket. Sem a játékot, sem annak versenyszerű művelését, sem pedig a hozzáértés kivételes művészetét nem lehet tudománynak tekinteni. Nem is a sakkozás gyakorlatát, hanem a sakk elméletét kell megvizsgálni abból a szempontból, vájjon megfelel-e a tudomány fogalmának.
A sakkelmélet kutatásához régtől fogva megkíséreltek tudományos eszközökkel nyúlni. Ez abból állt, hogy az észlelt jelenségeket leírták, csoportosították s a gyakorlati tapasztalatok alapján igyekeztek azokból törvényszerűségeket megállapítani, általános érvényű tételeket felállítani. Nem vitatható, hogy a kérdés ilyetén megközelítése tudományos jellegű. Az eredmények azonban mindmáig igen gyérek. Mi ennek az oka?
A sakk abban az időben alakult át régi formájából a maivá, amikor még a »bölcsek kövének« titka izgatta a középkor aranyra sóvárgó alchimistáinak fantáziáját. Az újkor hajnalának első sakkmestereit is olyan varázslóknak tekintették, akik győzelmeiket valami rejtélyes titok ismeretének köszönhetik. Ezt igyekeztek ellesni a kontár utánzók s így a »kutatás« alapvetően hibás módszer szerint indult meg. Gyűltek, egyre gyűltek a feljegyzések arról, hogy ez vagy amaz a nagyság milyen lépésekkel kezdte meg diadalmas sakkcsatáit s ezekben a kezdőlépésekben keresték a siker nyitját. Igy alakult ki a megnyitások elmélete, teljesen formai, a tartalommal semmi összefüggést nem mutató rendszer szerint. Vissza